PROGRAMOK
SZIMA    ARCKÉPCSARNOK    PROGRAMOK    MŰKÖDÉS    MAB

Kiállítások
   Jószay Zsolt székfoglaló kiállítása
•  Fotók
   Lóránt János Demeter székfoglaló kiállítása
   Vass Tibor kiállítása
•  Művek
Előadások
   Jánosi Zoltán székfoglaló előadása
•  Fotók
   Fecske Csaba székfoglaló bemutatkozása
•  Fotók
   Rudolf Mihály székfoglaló előadása
•  Fotók
   Jurecskó László székfoglaló előadása
•  Fotók
   Kishonthy Zsolt székfoglaló előadása
•  Fotók
   Kárpáti László és Porkoláb Tibor székfoglaló előadása
   Cs. Varga István székfoglaló előadása
Egyéb Programok
   Feledy Gyula (1928-2010)
   Magyar Tudomány Ünnepe 2011
•  Fotók
•  Meghívó
   A Napjainktól az Új Holnapig
•  Vass Tibor
   Kondor Béla-emlékest
•  Fotók
•  Meghívó
   Honlap debütálás
•  Fotók
   Lillafüredi koszorúzás
•  Fotók
   Dobrik István írásai
   Múzsák kertje
   Széchenyi Istvánra emlékeztünk
Művészeti Szabadegyetem
   Művészeti Szabadegyetem 2013/2015
   Művészeti Szabadegyetem 2012
   Művészeti Szabadegyetem 2011
   Művészeti Szabadegyetem 2010
   Művészeti Szabadegyetem 2009
•  Fotóalbum
   Művészeti Szabadegyetem, 2008
•  Fotóalbum
Tellinger István (1940-2008)

Nem készült még elmenni közülünk, bár lehet hogy csak nem beszélt nekünk arról a belső hangról, amely annak idején anyámat is arra késztette halála előtt, hogy gyűrött pénztárcájába dugott kis cetlin üzenjen: elfáradtam gyerekek, vigyázzatok egymásra! Tudós emberek állítják, hogy az egyes ember életidejét mérő belső óra már születéskor kódolt abban, hogy mikor fog megállni, hány év, hónap, nap, óra és perc adatik meg itt e földön a halandónak, amiről hála Istennek mi nem tudhatunk. Tellinger István is csak érezhette, hogy közel az elszámolás ideje, hiszen lázas akarattal szervezte még benne égő terveit, vette számba vélt restanciáit. Kisgrafikáiból könyvet tervezett, életművéről monográfia megírását szorgalmazta, és újabb kiállítását szervezte. Halála előtt néhány órával még telefonon egyeztettünk a tárlathoz kapcsolódó album képeiről és meg kellett nyugtatni, hogy időben az írás is elkészül hozzá. Igaz néha felsóhajtott, betegségeit emlegette, amikor kimerült a támogatások utáni kilincselésben, vagy ha műveinek rendezgetése közben alkotói örökségének jövője nyomasztotta. A sors kiszámíthatatlanságából posztumusz lett e kiállítás és ez az album is.
Hirtelen és határozottan szólította el az Úr, és emelte ki a napi küzdelmek sodrából. Lezárult egy életmű, egy viszontagságos életút. A művészeti élet szegényebb lett távozó karakteres személyiségével, vigasztalásként gazdagabb ránk hagyott műveivel. Éveknek kell eltelni majd ahhoz, hogy ezt az örökséget az idő megmérje, felragyogtassa értékeit, elnéző legyen az alkotó igyekezetből születő tévedésekkel, értelmezze üzeneteit, beépítse emberi örökségünkbe. Mi kortársak természetes elfogultsággal csak annyit tehetünk, hogy szerény tudásunk és belső megérzéseink, beleélő képességünk szeretetével igazodási pontokat jelöljünk ki a közelükbe vezető úton, a személyes ismeretségből fakadó érzelmek által vezérelve közelebb terelgessük a kutakodó szellemet a művészetteremtő akarat véglegesen soha meg nem fejthető titkaihoz. Mert Tellinger Istvánt sorsa, és az évek alatt benne felgyülemlett és rejtegetett mély érzések szenvedélyre és fájdalomra kötelezték, amit Ő pontosan tudott és vállalt. Azt is érezte ösztönösen, hogy erre gyógyírt csak a folyamatos alkotó munka, a művekben való rejtjeles szellemi, lelki kitárulkozás adhat. Ily módon próbált „beszélgetni” a külvilággal, figyelmeztetni saját maga példáján gyarlóságunkra, az örök életet áhítozó múlandóságunkra. Munkásságának alapját a fekete-fehér kontrasztjára épített grafikai tevékenysége adta, melyet elszánt szorgalommal gazdagított évtizedeken át, míg nem a színek bűvkörébe kerülve azt a festészetével koronázta meg. Bátran közeledett a színek világához, a Goethe-i „nyilvánvaló titokhoz”, felfedezve egyetemességét, embereket egyesítő erejét. Egy idő után nem megtagadva, de távol tartotta magát grafikáinak gondolati útvesztőitől, melankolikus világától. Újra eszmélt a művészetet illetően, mintha József Attila verssorai ihlették volna ebben: „Kék, piros, sárga, összekent / Képeket láttam álmaimban / És úgy éreztem, ez a rend – / Egy szálló porszem el nem hibbant. / Most homályként száll tagjaimban /Álmom s a vas világ a rend. / Nappal hold kél bennem, s ha kinn van /Az éj – egy nap süt idebent.” Az utóbbi években sokszor félreérthető magabiztossággal beszélt küldetéséről, megteremtett munkáiról. Belső bizonyossága a sötétben félő ember magát biztató hangos beszédének tűnt. Akár mi is játszódott ott belül, művei itt vannak és várják a lelkekbe való befogadásukat. A ránk hagyott jelek, most már személyes jelenlétének aurája nélkül sugározzák üzenetüket a szépség és a boldogság viszonylagosságáról, a kételkedés termékeny ösztönéről, a vélt bizonyosság elvakító káprázatáról. Amíg grafikáinak egy része a természet és az ember halandóságán töprengő-tépelődő érzésekkel töltöttek, addig színes alkotásai a mítosz és valóság, a rész és az egész kozmikus vibrálásával telítettek. A testi lét meleg összefüggéseiből kiszakadt emlékek, melyek új érzést és élményt sugárzóan a képzeleti és a fizikai világ közötti határfelületen, a festészeti síkon születnek újjá, testet öltenek egy magasabb jelentésben és válnak a világtörténés részévé. Ez a teremtés emberi csodája. Tehetsége árán, fájdalmakkal tűzdelt örömben, ebben a csodában való részesedés adatott meg Tellinger Istvánnak is. A kapott talentumokkal reménykedjünk, hogy szerény megnyugvással számol majd el Isten előtt.