PROGRAMOK
SZIMA    ARCKÉPCSARNOK    PROGRAMOK    MŰKÖDÉS    MAB

Kiállítások
   Jószay Zsolt székfoglaló kiállítása
•  Fotók
   Lóránt János Demeter székfoglaló kiállítása
   Vass Tibor kiállítása
•  Művek
Előadások
   Jánosi Zoltán székfoglaló előadása
•  Fotók
   Fecske Csaba székfoglaló bemutatkozása
•  Fotók
   Rudolf Mihály székfoglaló előadása
•  Fotók
   Jurecskó László székfoglaló előadása
•  Fotók
   Kishonthy Zsolt székfoglaló előadása
•  Fotók
   Kárpáti László és Porkoláb Tibor székfoglaló előadása
   Cs. Varga István székfoglaló előadása
Egyéb Programok
   Feledy Gyula (1928-2010)
   Magyar Tudomány Ünnepe 2011
•  Fotók
•  Meghívó
   A Napjainktól az Új Holnapig
•  Vass Tibor
   Kondor Béla-emlékest
•  Fotók
•  Meghívó
   Honlap debütálás
•  Fotók
   Lillafüredi koszorúzás
•  Fotók
   Dobrik István írásai
   Múzsák kertje
   Széchenyi Istvánra emlékeztünk
Művészeti Szabadegyetem
   Művészeti Szabadegyetem 2013/2015
   Művészeti Szabadegyetem 2012
   Művészeti Szabadegyetem 2011
   Művészeti Szabadegyetem 2010
   Művészeti Szabadegyetem 2009
•  Fotóalbum
   Művészeti Szabadegyetem, 2008
•  Fotóalbum
Supka Magdolna ajánlója

A fel-felágaskodó indulatok, a felszított, majd veszendő remények, néptől-népig harapódzó válsághelyzetek, s az országos és egyetemes szorongás közepette, amikor úgyszólván naponta változó a szavak jelentése is, hiszen alkalmazásuk szerint kapnak bíztató vagy borús színezetet, s a legtöbbször hangoztatottak kopnak semmitmondóvá, - nos, ilyenkor teljesítheti a láttatva-beszélő képzőművészet a maga kultúrmisszióját, az értelem és érzelem és érzelem hullámhosszára bízott üzenetével.

Ám az alkotói magatartás ebben a magára vállalt rangos szerepben némiképp eltér a lanyhább-szürkébb korokétól. Spontán stílusbeli leleményt igényel az olyan feladat, amikor a művész a személyes képzelet-, és kedélyvilágának karakterét, például a játékosságot, valamely súlyos tartalommal – esetünkben a veszélyeztetettségünkre eszméltető gondolatkörrel – hozza szinkronba. Mert ez olykor, ha csak jottányit is, s ha csak jelzésszerűen, de a konkrétabb ábrázolás irányába terelheti a formák absztrahálásának reá sajátos módozatait.

Számunkra azonban éppen ezek a határátlépések, a feladat, a tétel programszerűségéből adódó dilemma a legizgalmasabb, mivel a tartalom megjelenítésének metamorfózisai – a valóság talajáról az elvont fogalmak síkjára való átlépés során – egészen különös ízekkel, váratlan asszociációkkal gazdagítják, egyéni sajátosságuk csorbulása nélkül, grafikusaink képi világát.

Ez a jelenség sokoldalúan észlelhető a művészek egy kis csoportjánál, akikben mostanra érlelődött tetté az a csöndes, hivatásbeli felelősségtudat, mely őket a múltból fároszként jelző Széchenyi-eszmék közös megszólaltatására készteti.

E téma keretében olyan problémákat hívnak felszínre, amelyek nem csupán pillanatnyi időszerűségük révén, a napi politikumban érzékelhetők, hanem sokkal inkább a múlt-jelen-jövőképünk történelmi hármas távlatában.

Ám a Széchenyi-gondolatban egymásba fonódó személyes és nemzeti sorstragédia bonyolult lélekrajzához a mai képzőművészetnek új kifejezési eszközökre kellett találnia. A régebben elvérzett mementó-ábrázolások helyére a korszerűbb és tágabb „szellemi emlékmű” fogalma került, ennek alapgondolatát egy-egy kiemelkedő személyre, vagy életműre irányítva, a művészek legszívesebben az „hommage”-műfajához folyamodnak.

Az ily szellemben fogant művek egyénenként karakteres, új előadói stílusa ellentétekben gazdag, - hol elégikus, hol előadói stílusa ellentétekben gazdag, - hol elégikus, hol meghökkentően álomszerű, hol pedig sokkoló hatású. Így alkalmas arra, hogy a művészek személyes, látomásos, olykor váteszi sejtéseiknek hangot adhassanak. Ami a különféle kedélyű, vérmérsékletű és képzeletű alkotók megszólalását összeköti, az a mappa lapjain végigvonuló költőiség. Ez a sugallat az, amelyik az ihlet ritka pillanatiban szólal csak meg, s amelynek érkezését semmiféle mesterségi fortély, virtuóz tapasztalat meg nem sürgetheti, csak a gondolat és érzés csendjére figyelő művészi alázat, a várakozás nyitottsága.

Az ilyen indíttatású alkotások a művész és a néző között spontán kapcsolatot teremthetnek, közülük talán leghamarabb a bensőséges, érzelem-telített kifejezés érint meg, - mint Kárpáti Tamás „Koszorú” című lamentációja, e megindítóan lírai búcsúztató, régi temetők angyalainak megtört, jelenésszerű arcával, könnyét rejtő szellemkezével; Almásy Aladár drámai és groteszk hangvételű lapján Széchenyi Döblingben „ismerős arcokat” vél látni nadrágszárának álarcredőiben. A „kényszerképzet” motívuma a művész minden művének jellemző vonását, a szellemi bukfencet különös képi elemekkel asszociálja, miközben teljességgel azonosul a helyzet tragikumával.

A grafikusok zömét, az iméntihez hasonlóan, a szellemi és etikai teherbírás végessége, a megpróbáltatás iszonyata foglalkoztatja, közülük Korányi Gábort a tudathasadás folyamatának sötét enteriőrből előderengő képében, Parádi Tamást a kútba zuhanás, a végső szorongatottság – Széchenyi szavaiból merített – víziójában. Szabados árpád tizenegy nap dobpergésszerű mondatait idézi Széchenyi naplójából, s ezek a szavak, mint mélység felett kapaszkodó ember kezének egyenként fogyatkozó, sorra erőtlenedő ujjai, kézírásos formájukban Széchenyi személyének utolsó materiális kivetülései. A grafika sokszorosításában egymásra nyomtatott naplólapok a haláltusa döbbenetes és egzakt röntgenképének rétegfelvételeivel, szimbolikus megjelenítésére találtak.

Muzsnai Ákos a végeláthatatlan falsor útvesztőjébe került hasztalan töprengéssel a döblingi végkifejlet lényegét feszegeti. Hiába, az egyén belső, pszichikai menekvése – az esetenkénti menekvés – nem oldja meg az ország külső, gyakorlati tennivalóinak láncolatos problémáit. Püspöki István egy összeomlott csarnok oszloptöredékei közt vergődő ló jelképalakjával érzékelteti kulturális építkezésünk múltbéli nagy egyéniségének tragédiájában a szellem és a lélek tehetetlen őrlődését. Gaál József a Vízügyi Múzeumban látható búvárharang atmoszférájával, a „zárt ürességgel” utal a döblingi sorsra, és a bárki ágyújával, meg az akasztófaszerű állványzattal a szabadságharc bukását követő drámai eseményekre.

Szabó Tamás grafikája nem ily komor, de heroikus hangvételű, - ő a Lánchíd ívét lendületesen felperdített drapériával jelzi, s a Széchenyit jelképező figurával a gondolat létrejöttét. A cél megvalósításáért vívott küzdelem ábrázolásában a művész szobrászi egyéniségének magával ragadó dinamikája érvényesül. Prutkay Péter szimbólumrendszerének kifogyhatatlan tárgya a fészek-motívum, ezúttal töviskoszorúra is emlékeztet, de tekinthető régi okiratok magosban lebegtetett pecsétjének is. Mindenképp oltalmazó keret, mely úgy fogja körül a megdicsőült Széchenyit, mint régi metszeteken felhőpárnák szokták Patrona Hungariae alakját.

Somogyi Győző bűvös, ódon hangulatú lapja az első dunai gőzhajóval, az Árpáddal, és Buda egykorú látképével megejtően idilli, aki belefeledkeznék, aligha kívánkozna belőle kilépni, hogy helyette háborgó korunkban találja magát. Szemethy Imre az Arany János-félelveszett alkotmánynak és a benne szereplő Széchenyi-könyvnek, a Hitelnek közös témájaként múlt századi társadalmunkról ad madártávlati képet. Ezen az amőbákként szanaszét mozgolódó tömeg figurái olybá tűnnek, mintha egy sakkjátszma lépéseit követnék, nem véletlenül, mert ez a mozgás jellemzi a kompozíció ritmusát és a gondolatmenet logikáját is.

Fellépésük közvetlen időszerűségét mutatja, hogy most és nem a két év múlva esedékes Széchenyi évfordulóra tervezték az album megjelenését, mert most hívja, sürgeti őket szólásra a bennük s körülöttük sűrűsödő történelem.