PROGRAMOK
SZIMA    ARCKÉPCSARNOK    PROGRAMOK    MŰKÖDÉS    MAB

Kiállítások
   Jószay Zsolt székfoglaló kiállítása
•  Fotók
   Lóránt János Demeter székfoglaló kiállítása
   Vass Tibor kiállítása
•  Művek
Előadások
   Jánosi Zoltán székfoglaló előadása
•  Fotók
   Fecske Csaba székfoglaló bemutatkozása
•  Fotók
   Rudolf Mihály székfoglaló előadása
•  Fotók
   Jurecskó László székfoglaló előadása
•  Fotók
   Kishonthy Zsolt székfoglaló előadása
•  Fotók
   Kárpáti László és Porkoláb Tibor székfoglaló előadása
   Cs. Varga István székfoglaló előadása
Egyéb Programok
   Feledy Gyula (1928-2010)
   Magyar Tudomány Ünnepe 2011
•  Fotók
•  Meghívó
   A Napjainktól az Új Holnapig
•  Vass Tibor
   Kondor Béla-emlékest
•  Fotók
•  Meghívó
   Honlap debütálás
•  Fotók
   Lillafüredi koszorúzás
•  Fotók
   Dobrik István írásai
   Múzsák kertje
   Széchenyi Istvánra emlékeztünk
Művészeti Szabadegyetem
   Művészeti Szabadegyetem 2013/2015
   Művészeti Szabadegyetem 2012
   Művészeti Szabadegyetem 2011
   Művészeti Szabadegyetem 2010
   Művészeti Szabadegyetem 2009
•  Fotóalbum
   Művészeti Szabadegyetem, 2008
•  Fotóalbum
Jánosi Zoltán

Miskolc irodalmi életéről - egy kívülálló szemével

Egy városnak nemcsak külső arca, azaz tájbeli fekvése, építményei, vizei, sajátos domborzata van, hanem szellemi arculata is, s ez nem kevésbé fontos az előzőnél. A szellemi arc vonásai részint a múltból fakadnak, a tradíció több évtizedes, sőt százados ujjai rajzolják meg őket, részint a mindenkori jelen által teremtetnek. A múlt nagyon fontos egy ilyen belső arc értelmezésekor. Bizonyos vagyok benne, hogy Egernek még a külső, a látható arca sem ilyen ma, ha nem veri meg a törököt Dobó István maroknyi serege, de még egy olyan kis beregi községnek, mint Tarpa, sem lenne olyan sem a külső, sem a belső arca, ha nem ott él Esze Tamás. S nagyon fáj az is, hogy Abaújszántó, Kisvárda s több tucat csillogó szemű kisváros arca szétesett, összeomlott a városi arcát fölépítő zsidó lakosság elűzésével, kiirtásával.
A szellemi arc tehát nemcsak építhető, hanem szétverhető, rombolható is. Kolozsvár, Kassa szelleme ma közel sem az, mint akár harminc éve volt, s ugyan mit őriznek már Mátyás, Rákóczi, Kossuth korának nyelvéből, szelleméből, ha a templomok, házak még állnak is. Ugyan mit őriznek a felszántott, kiürített, átkeresztelt temetők, ugyan mit akár Marosvásárhely is, amiről az onnan elszármazott, sőt emigrált Vári Attila a gyanakvó fájdalmú Volt egyszer egy város címmel írt regényt, ugyan mit őrizhetnek már ezek a városok, hacsak nem dalokat, verseket, s egy tünékeny mítosz lobbanásait, ugyan mit azon a tájon, ahol Kányádi Sándor Sumér szonettje született, és nekünk ide most ezt üzeni:

eljön a sumér pap
s a várost visszaveszi
én adtam nektek mondja
és most visszaveszem


és elviszi a várost
hóna alá kapja mint egy
égetett agyagtáblát
de előbb még leporolja


és mi nem tudjuk
nem tudhatjuk
ki marad rajta s ki nem


Miskolc, ez a szerencsés magyar város bizony nagy adományt kapott a sumér főpapoktól, hogy kultúráját és külső-belső szellemi arcát szabadon alakíthatta, s alakíthatja ma is. Avagy pontosítva ezt, bizonyos korokban (egy Ágh István verscímet véve kölcsön helyzete jellemzésére) "megkötözve és szabadon" tehette ezt.
A város szellemi arcának jelentős vonásait adó miskolci irodalom alakulásának átutazóként, külső rátekintőként, majd az utóbbi években amolyan bedolgozó, levelező tagozatos diákjaként mintegy harmincöt éve vagyok tanúja. A nappali szakos miskolciakhoz képest szerencsés helyzet ez mégis, mert az irodalmat alakító és mindenhol gyötrelemmel, villongásokkal járó belső gyűrődések, pofozkodások messzebbről nem látszanak már. A távolból a kiküzdött eredmény és érték kristályos szerkezete mutatkozik csak meg. S Miskolcot ugyan szülővárosomként jegyezhetem, a megyét pedig Sátoraljaújhely révén eszméltető fölnevelőmnek is, mégsem ezek a kötődések, hanem a hű nyíregyháziság távlata mondatja ki velem: ez a kristályszerkezet bizony szépen csillog. S engedtessék meg, hogy ne szűkítsem csupán a miskolci folyóiratok perpatvara köré e megítélés indokolását. Hiszen az olyan kalodákba szorítaná bele a miskolci irodalom arcáról tervezett mondandómat, amiből az Próteuszként kívánkozik kifelé, mert a Szinva partján lekötözött kalóz nem folyóiratokról, szerkesztői elvekről, kulturális programokról, irodalmi divatokról, a boldog világháló www.miskolc.hu adaptációiról, irodalomba csomagolt érdekek kifürkészhetetlen okairól és az ábécébe rejtett csapdákról akar nyilatkozni, félig vakon, bekötött szemmel hadonászva, hanem arról, ami már Berzsenyi öregapánknak is legfontosabb volt, kalózlétünk faggatásakor, arról bizony, hogy "tündér változatok műhelye a világ" - és Miskolcon is az.
E műhellyel való találkozásom úgy kezdődött, hogy a 60-as, 70-es évek fordulóján Edelényből Újhelybe tartva, avagy visszafelé, az akkor még rettenetes miskolci vasútállomáson mindig megvásároltam a Napjaink legújabb számát, és a jellegzetes, négyzet alakú füzetet a kezembe fogva mindig mintha Miskolc betűkbe tördelt lelkéből fogtam volna a kezembe egy darabot. A Napjainkba természetesen nemcsak Miskolc, hanem az egész megye tömörült bele minden nyűgével, bajával, olyan hangon kiáltva fel, aminek a régió realitásának barlangjai, letördelt cseppkövektől éles sziklafalai adták az akusztikáját. Ez a folyóirat ugyanolyan akcentussal beszélt, amilyen hangon a vonatozó cementgyáriak, vagy helybeli vasöntők, utcaseprők, Búza téri vagányok, olyan levegő csapott ki lapjaiból, amilyet az ember az iparvárosok hajnali, téli, ködös pályaudvarán lélegez be. S ez a nyers levegő élesen különbözött a fővárosi irodalmi orgánumok parfümjeitől, sőt az Alföld, a Forrás, az Új Forrás, a Palócföld barbárabb leheletétől is: jellegzetesen ennek a tájnak a karakterét adta.
A Napjaink nekem az egyik első és legjelentősebb csapóajtót jelentette az irodalom eleven terébe, mert azt sugározta minden rezdülésével, hogy az irodalom az emberről szól. Sajnálatos, hogy ezt a magától értetődő tényt ma már ilyen élesen ki kell emelni, de a Napjaink valóban a rongyos csavargókról, a sarki stricikről, a pályaudvari kéregetőkről, az akadozva olvasó újgazdag tahókról is szólt. S nem úgy általában, ahogyan az ember szót ma az irodalmárok közül is sokan, a fogalom steril formájában értelmezik, mintegy ürügyként a textuális kreációk kifundálására, vagyis nem egy desztillált esztétikai alapfogalomként, tértől és időtől függetlenül. A Napjainkban minden hibája, nyersvas-mozdulata, szögletessége ellenére az ember: a Borsod-Abaúj-Zemplén megyében élő ember jelent meg, sorsának brutalitásában, nyakig sárban és boldogságban, a magyar vidék szélső zugában, szíve közepén az egy főutcás nagyvárossal. Vagyis benne a kínkeserves magyar történelemben, de nem nyúlként belelapulva, hanem kiabálva és káromkodva, a kikapaszkodás akaratával, vágyával, komor, nagy ütéseivel. A Napjaink minden olykor túlzó pártossága vagy világoskék naivsága vagy rozsdafoltos poétikai érdessége ellenére épp azzal: a szociális, történeti, mélyről jövő emberi érzékenységgel volt átitatva, amit az aczéli kultúrpolitika egyre gyorsabb és ingerültebb mozdulatokkal igyekezett kiradírozni az ország irodalmi térképéről. A régi sematizmus helyett egy új sematizmust, a modernség látszatát keltő pszeudo (tehát nem az eredeti módon lázadó)-avantgárdot ültetve át az agyakba, s annak az emberi szolidaritást, a küzdést, a hic et nunc igazságát feladó habralék esztétikáját. Csupán önmagát favorizálva ezzel a szerencsétlen magyar író nagy marathoni, de nem Európa irányába, hanem az önként megásott sírba vezető mezei futóversenyén.
A szívbe maró riportokon túl ez a lap adta a kezembe a Hetek, különösen Ágh, Kalász, Ratkó, Serfőző verseit, Bari Károly árokparti népének sötét lángú jajait, a vörös "Dúl király országába" sikoltó híradásait, Fecske Csaba műveit, de a szépirodalmon kívül adott mást is: Szalay Lajos, Feledy Gyula grafikáit, Ruszoly József, Zimonyi Zoltán írásait. Versben, rajzban, kritikában, tudósításban hírt adott arról is, hogy mi történik itt a kultúra tágasabb berkeiben, sőt arról is, mi nem. A Napjaink útra bocsátó szakmai bölcsőm is lett. Első nagyobb tanulmányom ugyan a Szabolcsi Szemlében jelent meg, de a második már a Napjainkban. Igaz, választ nem adtak a küldeményre, egyszer csak viszont láttam Nagy László gyöngyszoknyás cédával viaskodó alakját a jól ismert hasábokon. Pedig egyszer talán, ha jártam a szerkesztőségben, még tizenhét évesen. (Verset akartam rájuk sózni, de Serfőző jó érzékkel tanácsolt vissza az edelényi vonatra.) A látatlanul is szerzővé fogadás, a csak az elvégzett munka alapján történő minősítés viszont egy máig fontos városi arcvonást jelzett. Miskolc (Nyíregyházához hasonlóan) nyitott és befogadó város, előítéletek nélkül, s kezet ad, ha elfogadod, és nem harapsz bele, nem ütsz rá se durva karóval, se sétapálcával.
Az Orpheusról és a Holnapról nem sok emlékem van, forgattam ugyan egy-két számukat, tudtam Jenei László a korábbiaknál erősebb nívót ígérő programjáról, láttam rokonszenvesen nyilatkozni a televízióban, de épp elég gondunk volt Nyíregyházán a Partiummal. Azt a közkedvelt "adj, király, katonát" literátori játékot gyakoroltuk éppen mi is a szellemi rendszerváltás típusos lapcsináló tüneteként, hogyan lehet irodalmi-társadalmi folyóiratot szerkeszteni csupán a papír meg a festék árából, vagyis írásra, rajzolásra, fordításra bírni a barátokat, ismerősöket és a szakmájuknak elkötelezett mániákusokat egyetlen lyukas garas nélkül. Pusztán azért, hogy kulturális életjelét adjuk a mi leszólt vidékünknek, ahonnan, Ratkót idézve "a legmesszebb" "van az ég", "még rakétával se érhető el", "a rokkant úton szekerek / nyikorognak, megrakva kővel." Sőt fölvállaljuk egy tisztább közép-európai szolidaritás jegyében még román, ruszin, lengyel, szlovák alkotók műveinek közvetítését is. De évekig életben tartottuk a lapot, sok miskolci író is megjelent benne. (Ám a honoráriumért kérem, most már ne jelentkezzenek.) S ha a Holnap mellett el is futott ez a mi kínunk szülte másik idő, rövidesen jött az Új Holnap új, fölfrissült Miskolc-arccal, messze nézővel, lázadóval.
Számomra ez egy vibráló, új szellemi szövetség fényeit, barátságok sorát, a közös célokra ébredés szépségét, az együtt gondolkodás alkotó örömét jelentette - szemben valami mással: azzal a szellemi agresszióval, aminek jelenlétét már ott éreztük valamennyien vibrálni a levegőben. Szemben tehát azzal az erővel, amely egy Közép-Európa valóságától idegen elméken köszörült esztétikum-felfogás nevében jellegtelenné akarta gyalulni "a régiók" Magyarországának irodalmi folyóiratait. Ez volt az az idő, amikor a vidék irodalmi orgánumai, mint a klónozott birkák, hirtelen elkezdtek egymásra hasonlítani, s valamennyi sáros lábú Dollyka egy fővárosi orgánumokból összegyúrt, sosemvolt modellre meredve bégetett. Tartalomjegyzékében zömében külső, felső, király, ász szerzőkkel, lélekben is távol a büdös provinciától, ahol a lapot kiadták, mert Isten ments felsugározni valamit is a szent esztétikum ontológiai magaslataira a szűkebb hazát adó Barbaricum poklaiból. A mohón Európára függesztett szemek még talán "küldetéstudattól" vagy "jószándéktól" is vezérelve az előző történelmi korszakok csöppet sem "finom kultúrlegényei" után ekként próbálták meg sematizálni újra a sokszínű magyar kultúrát, szembekerülve az egyébként gyakran hivatkozott, de félremagyarázott és kisiklatott posztmodern egyik alapvető elvével is, amely az egymás mellett élő sokszínűség, a kulturális tolerancia törvényét, a marginális helyzetben, kisebbségben levők sajátos kultúrájukhoz való elemi jogát mondja ki. Ebben az elszánt agygőzölésben, ami a régiók utolsó irodalombarátainak a kezéből is sikeresen verte ki végül az olvasnivalót, szinte istenkísértésnek tűnt, amikor az Új Holnap egyszerre regionális és határokon átnyúló, közép-európai alapon hozott létre szerkesztőbizottságot, amiben Miskolcon kívül képviselve volt nemcsak Kolozsvár (Lászlóffy Aladár), Kassa (Gál Sándor), hanem még Nyíregyháza is. Az Új Holnap így egyszerre vonta be szellemi látóterébe a keleti területek határon túli magyarságát, a teljesebb északkelet-magyarországi régiót, valamint - különösen az egyetemhez kapcsolódó fiatal munkatársai révén - a korszerűnek ítélt európai irányzatok művészetelemző, kritikai, irodalomtörténeti és alkotói látószögét. Ezzel a hármas fogatával az Új Holnap remekül képezte le egy tágabb értelemben vett régióbeli irodalmi-művészeti fórum modern, harmadik évezredbeli küldetését, és gyakorlatilag ugyanezt teszi ma is, noha közel egy éve a tiszteletbeli szerkesztőbizottság megszűnt, viszont az irodalmi anyagot közvetítő és az alkotói, baráti szintű régi kapcsolatok tovább működnek ma is.
Ezzel a komplexitásával és nyitottságával a folyóirat reanimáló szerepet töltött be a nagyobb régió idősebb és fiatalabb alkotóinak ösztönzésében is. A nyitottság és a bizalom elvét a fiatal munkatársak fókusza köré rajzolt szerkesztőbizottsága természetes gesztusokkal, magától értetődően ültette át a gyakorlatba. Soha, egyetlen olyan Nyíregyházáról elhozott, vagy elküldött, előzetesen már lektorált írás nem akadt, amely ne jelent volna meg a lapban. Nemcsak tudományos fokozattal rendelkező, magas kvalitású oktatóké (Antal Attila, János István, Karádi Zsolt), hanem pályakezdő főiskolai hallgatóké is. Így kapott fórumot az egyébként a Hitelben, az És-ben és az Új Holnapban egyszerre jelentkező, ma már JAK-munkatárs Antal Balázs, a Kortárs-kiadónál azóta kötettel az olvasó elé lépett kitűnő Horváth Orsolya, s a Kilián István képvers-kötetéről átfogó recenzióra vállalkozó Lajtos Nóra is. Az Új Holnap köre barátságokat, új kihívásokat is hozott a már meglévők mellé a Miskolc és Nyíregyháza közötti virtuális térben felállított baráti asztalnál. A korábban nálunk diplomát szerzett, a miskolciak 14 ütemű, örök belsőégésű motorja Vass Tibor és Csorba Piroska erősebb összekapcsoló láncszemei mellé a meghatározó új találkozások olyan személyiségek kézfogását hozták, mint a Dobrik Istváné, Gyöngyösi Gáboré, Feledy Gyuláé, Ficsku Pálé, Zemlényi Attiláé, s ezek a találkozások, szellemi párbeszédek - anélkül hogy bármilyen kérdésben kínosan egyetértettünk volna - szerkesztőségi körökön kívül is folytatódtak. Vitákkal, ütközésekkel, eltérő nézőpontokkal természetesen, de ezek célja sohasem a kirekesztés vagy a kényszerítés volt, hanem a megismertetés és a mérlegelés, a "tündér változatok" kölcsönös tanulása. A galéria programjai is sokszor rántottak át kollégáimmal együtt csupán a találkozások és a műalkotások öröméért Miskolcra, hadd említsem csupán az Oscar Kokoschka-kiállítást, a szociofotó-tárlatot, vagy a Kondor-terem remek megnyitó ünnepét. S az irodalom szolgálata és a termékeny barátság folytatódott Nyíregyházán is. Bölcsészkarunk önképző hallgatói társulása, az Ampha-kör több emlékezetes író-olvasó találkozót tartott, mások között Ficsku Pál, Vass Tibor és Zemlényi Attila főszereplésével. (Ezeket máig az irodalom és az élet elvének megtestesüléseként emlegetik az éjszakázást túlélő hallgatók.) Karafiáth Orsolya, Peer Krisztián, Kemény István, Térey János, Varró Dániel és mások nyíregyházi bemutatkozása mellett Miskolc fiatal alkotói is egyértelműen elnyerték a nyíregyháziak szeretetét.
S Miskolcnak nemcsak több, folyóirattermő belső műhelye, hanem országosan elismert kiadója és kitűnő bölcsészkara is van. Egyik nélkül sem rajzolható meg hitelesen a mai város irodalmi élete. A Felsőmagyarország Kiadó szinte a rendszerváltozás pillanatától vállal részt nemcsak a régió, hanem az egész magyar kultúra új szemléletű formálásában is. A teljes magyarság, beleértve a határon túli területek magyar ajkú lakóit is, teret kap kiadói struktúrájában, sőt képviseltetnek benne a magyarországi kisebbségek is. Serfőző Simon kiadója a mélyről jövő értékeket s a fölemelhető tradíciókat keresi. A budapesti fórumokról a legkülönbözőbb okok, vagyis főképpen a hegemonitásra törő elvekkel szembekerült másképp gondolkodás miatt kiszorított művek is nyomdához jutnak felhajtóerején. Szépirodalmat most nem is említve, csupán az ország nagy egyetemeinek oktatói közül emelve ki néhányat, a kiadó olyan szerzők műveit jelentette meg, mint Debrecenből Bitskey István, Görömbei András, Imre László, Budapestről Bertha Zoltán, N. Pál József, Vasy Géza, s természetesen a Miskolci Egyetem több professzorának, oktatójának (Kabdebó Lóránt, Kilián István, Porkoláb Tibor) könyvei is ott sorakoznak a kiadó polcán. S itt most hadd legyek személyes: magam két könyvet köszönhetek a kiadónak, összesen csaknem ezer oldal terjedelemben. S ha Serfőző Simon egy nyíregyházi beszélgetés után nem harcol kiadásukért, a mai napig nem tudom meg, hogy az első "Év Könyve" díjat ér. Legnagyobb élményem mégis a Hetek új antológiájának, a Más ég, más földnek a tavalyi megszerkesztése volt. Az is a miskolci irodalmi élet teremtő akaratának kisugárzása, hogy ez a kötet Miskolcon kívül hét-nyolc helyen került bemutatásra az országban, köztük az Írószövetségben s a Petőfi Irodalmi Múzeumban, természetesen a könyvhét fővárosi programjain, aztán Székesfehérvárott, Békéscsabán és természetesen Nyíregyházán is.
Nem hiszem, hogy ebben a körben bárki vitatná, hogy a Miskolc irodalmi életéről szóló igényesebb vitákban ma már nem lehet megszólalni a Miskolci Egyetem irodalomtudományi tanszékein végzett munka nyomatékos kiemelése nélkül. Az itt kiépült bölcsészkar jóval túlmutat az észak-magyarországi régió kultúrájának intenzív alakításán, s Miskolc irodalmi életét tudományos vonatkozásban is az ország eleven vérkeringésébe kapcsolja. Csak aki próbált már kart alapítani, annak lehet róla pontosabb elképzelése, mekkora erőfeszítés árán születhet meg egy ilyen intézmény s tarthatja meg folyamatosan színvonalát. Kabdebó Lóránt meghatározó szerepének hangsúlyozása egyszersmind egy olyan személyiség és "egyszemélyes intézmény" munkásságának tudatosítása ebben az alkotókhoz életközeli, literátus szférában is, aki önmagában is országos érvényű reprezentánsa nemcsak a miskolci irodalomtudománynak, hanem a cselekvő szeretet elkötelezettségének is. Nemcsak a - kétségtelenül színvonalas - lokális szellemi értékeket mozgósította, hanem olyan kiváló budapesti oktatókat nyert meg a miskolci egyetem irodalom-oktatásának szolgálatára, mint Ferenczi László, Kovács Sándor Iván, Szili József, és akkor még csak néhányukat említettem. Az egyetemi oktatómunka és a doktori iskola kisugárzása felmérhetetlen a régió fiatal kutatóira és alkotóira. S ismét csak azt a nyitottság valósult meg a szervezésben és a tudás továbbadásában, amely Miskolc szellemiségének egyik legrokonszenvesebb vonása. Ez a bölcsészkar nem zárt, önmaga téziseibe szigorodó nádpálcás professzori kört hozott létre, hanem olyan (általam belülről is megismert) műhelyt, ahol valóban a világ "tündér változatai"-ra nyitogatják a szemeket, ahol egyformán otthon érezheti magát a többkötetes tudós, a bekopogó hallgató, sőt a témavezetőjéhez képest másként gondolkodó doktorandusz is. Ez a kör a maga fiatal kutatóit folyamatosan kemény próbákra bocsátja az országban. Az Új Holnapban is számos olyan tehetség, kritikus, költő, prózaíró, műfordító kapott a megnyilatkozásra helyet, aki a Miskolci Egyetem műhelyéből került ki.
Miskolc és Nyíregyháza közös irodalmi munkálkodása a felsőoktatást megérintő körökben is jelentkezett. (Túl azon, hogy Kilián István és Porkoláb Tibor egy időben irodalom tanszékünk külső oktatói voltak.). Ferenczi László három évvel ezelőtti - Kabdebó Lórántnál azonnal támogatásra találó - remek fölvetése volt, hogy a Miskolc-Nyíregyháza tengely forgatónyomatékának növelése érdekében, váltott helyszínnel évente egy-egy közös konferenciát rendezhetnének a két bölcsészkar irodalom tanszékei. Az első kézszorító tanácskozás Miskolcon született meg, Nagy László és az avantgárd témakörében (a könyv későbbi kiadásához a DAB adott támogatást), a második Nyíregyházán, Németh László centenáriumán. Ennek akkora visszhangja volt, hogy számos előadás, sőt a közös konferencia híre is belekerült az Olasz Sándor által szerkesztett, a centenáriumi évet záró, reprezentatív Németh László emlékkönyvbe. A harmadik közös konferenciát Fejes Endre témakörében szervezte az egyetem, 2003 májusában pedig Nyíregyházán Tornai József életművének értelmezése kerül sorra. Doktorandusz, professzor, egyetemi és főiskolai hallgató együtt figyel, forog, tanul, formál véleményt e konferenciákon, ismét egy Miskolcról kiinduló fontos jelenségeként a régióbeli irodalmi élet gazdagításának.
Fiatal alkotógárda, az idősebbek tapasztalata, rangos könyvkiadó, egyetem, országos érvényű írói és tudományos kapcsolatok: mindez együtt hatalmas szellemi felhajtóerő. Miskolc és a megye ezt a manapság országosan is párját ritkító belső energiát mégis önkörében forgásra, folyamatos izolálódásra és lassú sorvadásra ítéli. Ha az évente négyszer napvilágot látó Új Holnap létezik is, a városnak ma sincs havi rendszerességgel megjelenő irodalmi-művészeti folyóirata, vagyis a régió még annyit sem enged meg humán kultúrája e különleges értékű közösségének, mint amennyit a Napjaink révén egy retrográd, minden ízében recsegő-ropogó diktatúra megengedett. Az alkotó energiák sűrítése helyett ezért is fordul gyakran egymással szembe a sok különbözőképp villogó, szép erő -, ami pedig országos feltűnést, markáns megjelenítést érdemelne.
Az a kérdés pedig, hogy van-e a régiónak, illetve Miskolcnak irodalmi élete, illetve hogy van-e ennek értéke egyáltalán, az számomra nem kérdés. A hozzá való viszony megítélésem szerint nem esztétikai, hanem morális probléma. De hát régi ügy ez: "Akiknek ország nem fáj, azoknak póz-magyarság, akiknek semmi nem fáj, azoknak póz-emberség" - mondta valamikor Nagy László. Most mégis inkább a száz éve született, egyszerre nagy vidéki és nagy európai Illyést, a "párizsi parasztot" idézem, aki a Lukács Györggyel folytatott vitájában a magyar irodalmat, vagy annak egyes irányzatait provinciálisnak minősítő vádakra a következőket válaszolta: "Szerintem nem provinciális az az író, aki a maga provinciájának a kérdéseit merészen fölfedi, sőt éppenséggel az lesz világirodalmi szerző, aki ilyen helyi lelkületet, "provinciális" anyagot világirodalmi rangon tud ábrázolni." "Napjainkban is legkevésbé azok az írók "provinciálisak", akik provinciális témát dolgoznak fel, vagyis akik a saját feladataikról, saját helyzetünkről beszélnek." "Akik nem lényegesről beszélnek, vagyis nem törődnek például az országnak a történelemből, a földrajzi helyzetből adódott problémáival, hanem még ezekre is más provinciák szempontjait alkalmazzák, azok elmarasztalhatók a Lukács György-értelmezésű provincialitás bűnében." "Az a provincializmus, ha Bugacon úgy viselkedünk, mintha párizsiak volnánk.". Az pedig, hogy a miskolci szellem hogyan viszonyul önmagához, önmaga irodalmához és arcához, azért sem mindegy, mert dőreség volna azt hinni, hogy a Kányádi versében olyan plasztikusan megjelenített sumér főpap már elvégezte a dolgát, s most datolyával telitömött hassal szunnyad egy elnémult város átépített temetőjének levert feliratú szarkofágjában. Csak köpönyeget cserélt, mert a másik téglaporos volt már - és kellemetlenül véres.
Kezében nádtollal és tekerccsel figyel minket. A szeme jár. Jegyzetel. Várakozik.