PROGRAMOK
SZIMA    ARCKÉPCSARNOK    PROGRAMOK    MŰKÖDÉS    MAB

Kiállítások
   Jószay Zsolt székfoglaló kiállítása
•  Fotók
   Lóránt János Demeter székfoglaló kiállítása
   Vass Tibor kiállítása
•  Művek
Előadások
   Jánosi Zoltán székfoglaló előadása
•  Fotók
   Fecske Csaba székfoglaló bemutatkozása
•  Fotók
   Rudolf Mihály székfoglaló előadása
•  Fotók
   Jurecskó László székfoglaló előadása
•  Fotók
   Kishonthy Zsolt székfoglaló előadása
•  Fotók
   Kárpáti László és Porkoláb Tibor székfoglaló előadása
   Cs. Varga István székfoglaló előadása
Egyéb Programok
   Feledy Gyula (1928-2010)
   Magyar Tudomány Ünnepe 2011
•  Fotók
•  Meghívó
   A Napjainktól az Új Holnapig
•  Vass Tibor
   Kondor Béla-emlékest
•  Fotók
•  Meghívó
   Honlap debütálás
•  Fotók
   Lillafüredi koszorúzás
•  Fotók
   Dobrik István írásai
   Múzsák kertje
   Széchenyi Istvánra emlékeztünk
Művészeti Szabadegyetem
   Művészeti Szabadegyetem 2013/2015
   Művészeti Szabadegyetem 2012
   Művészeti Szabadegyetem 2011
   Művészeti Szabadegyetem 2010
   Művészeti Szabadegyetem 2009
•  Fotóalbum
   Művészeti Szabadegyetem, 2008
•  Fotóalbum
Jenei László

Az Első Szelekció

Őszintén szólva meglepődtem. Azt hittem, s bevallom, kicsit drukkoltam is ezért, hogy végre észrevették a JAK által nyáron kiadott regényemet, melyről olyan elismerő kritikák jelentek meg. Vagy olvasták az elmúlt fél év alatt publikált négy novellámat, olvasták az Alföldben, a Kortársban, a Tiszatájban vagy a Bárkában. Esetleg hírét vették, hogy a legutóbbi novellámat elfogadta közlésre a Holmi, s a novelláskötetem is megjelenés előtt áll.
De nem, nem ez történt. Nem írást kért a szerkesztőség, hanem meghívott előadni. Jövök, hogyne jönnék, hiszen az emlékezés olyan, mint az aranyásás. Remény kell, hozzá, hogy elkezdd, és alázat, behódolás, hogy be tudd végre fejezni.
Hogyne jönnék, hiszen reménykedni és behódolni annyira jól tudok, hogy taníthatnám is. Ám amikor megértettem, hogy ugyanaz a régi, családiasan kis közösség remél most megint valamennyi pszichológiai profitot, már el is kedvetlenedtem.
Hiszen ennek a vitatémának múltja van, s minél többször vesszük elő, az az érzésem, a romlás szinte észrevehetetlen gyűrűje annál szorosabban fogja közre. Múltja van továbbá a vita technológiai együgyűségének is, a kétségbeesés sajátos lelkesedésének, mely arra épít, hogy a pusztán negatív sohasem esztétikus, és mi majd ezért összekapjuk magunkat. Nos, én ugyan az utóbbi időben mindig csak jóra akarom serkenteni magam, most mégsem megy. Az igazság valószínűleg hosszabb úton jár, mint a természet, és minden bizonnyal úgy fogok elpusztulni, hogy kérdések maradnak majd megválaszolatlanul.
Ebben a nagy múltú vitatémában Porkoláb Tibor romantikus gesztusa, a Van-e miskolci irodalom? c. írása után, nekem legalábbis, nem nagyon maradt mondanivalóm. Az egész úgy jó, és úgy igaz, ahogyan ott le van írva. Bár még nála is tanulságos, hogy a felütés katalógusában név nélkül sorol típusokat, ami, ugye, lehet a kegyes szemhunyás, de a félúton ismét megálló közmegegyezéses pragmatizmus eredménye is.
Ha valakit ezután még megkísértene az a funkcionalista felfogásmód, miszerint amiről beszélünk, az van, annak legfeljebb Porkoláb Tibor aspektusát ajánlhatom, aki megfordítja a dolgokat: ha nincs is, de azért beszélhetünk róla.
Én tehát nem a múltról és a jelenről próbálnék elfogadható különvéleményt megfogalmazni. Hiszen annyira jól artikuláltak a szakmai és személyes érdekellentétek, hogy semmi szükség az új és újabb állásfoglalásokra. Minden ugyanaz, mint egykor volt: a kifinomult egoizmus, az értelmi merevség kiúttalansága, a semmi valamivé heroizálása, s mindeközben a magasabb reflexiók visszahúzódó szerénysége. A paraszti múlton merengő művi melankólia és a kihívóan absztrakt akcióművészet egyforma lassúsággal hajlik a monotonitásba. Én pedig, aki már akkor sem tudtam velük lépést tartani, ma sem hiszem, hogy a tehetség csupán az egyéni sorsnak az életben való kielégülése lenne. A tehetség jele inkább az, ha munkálkodását látva egynél többen éreznek kielégülést.
Minden ugyanaz, tehát, mint egykor volt. Egyikünk sem tud a másikból önvádat kicsikarni, vagy legalább némi kis szégyenérzetet, ami az első lépés lehetne a konszenzus felé. Olyan kevesen vagyunk, és olyan jól ismerjük már egymást.

Hogy mégis itt vagyok, annak az az oka, hogy szerény eszközeimmel a közeljövő egy érdekes feladatára szeretném a figyelmüket irányítani. Ennek érdekében a kultúrpolitika alanyai közül, az önkormányzat-művész-közönség szentháromságából önkényesen kiragadnám az első kettő relációját.
Bizonyára mindenki elismeri, hogy Miskolc vezető irodalmi orgánuma, nevezzék bárhogyan is, nem önfenntartó. A presztízse fölött őrködő város, mint ahogy illik is, mindig a támogatói között volt, és segítette, fájdalmasan kevéssel ugyan, az egyedi alkotói elképzeléseket is. Nemsokára viszont a város két kezével rémülten a fejéhez fog kapni, s már nem azért, hogy a szemét takarja el. Eszmélésében bizonyos kényszerítő körülmények fogják siettetni.
A város tehát leül és elgondolkodik. Azt már tudja, hogy a művészet a kultúra része, a művészi érték felismerésének képessége a kulturáltság alkotóeleme, a szélesebb értelemben vett kulturáltság pedig gazdaságfejlesztő elem. Talán tartunk már ott, hogy azt is tudja, a művészet finanszírozásának kérdésében nem kell a Bürgersinnről, a polgári érzékről sem vitát nyitni. Arra pedig magától rájön majd, hogy ha az Unió részeként lesz közfogyasztó, akkor más funkciókkal kell definiálnia magát.
Hát éppen ez utóbbitól tartok én. És ezért vagyok itt, hogy gyanakvásomat megosszam Önökkel. Mi lesz, ha a város - tehát az önkormányzat, s annak közgyűlése - hirtelen elavultnak fogja tartani a szubvenciós műpártolói rendszert? Amikor már nem a sértően alacsony mecénási keretösszeg emelése lesz a tét számára, hanem a regionális kulturális piac alapvető folyamatainak összehangolhatósága. Hiszen a város nem intézményfenntartó kíván majd lenni, hanem koordinátor. És a város, ha céljához ér, boldog lesz. De milyen hangulatban leszünk mi akkor?


Mielőtt tovább mennék, s a város koordinátori szerepéből fakadó kötelezettségeire térnék, három gyors megjegyzés. Először: én sem állítom, hogy a város újfajta kulturális szerepvállalása tematizálhatja az alkotói folyamatot, én azt állítom, hogy segítheti. Másodszor: nem állítom továbbá, hogy e segítség nélkül hallgatnának a múzsák, mint ahogy azt sem, hogy e segítség révén sajátos, félreismerhetetlenül miskolci irodalom születik. S végül harmadszor: pusztán azért érzem, hogy muszáj ezekkel a kérdésekkel is foglalkozni, mert máris felbukkantak a megújulás maximalistái. Egyik megyei jogú városunk kulturális koncepciójában, számos más retorzív hivatkozás között, a következőket olvastam: a legelitebb kultúrának is tudomásul kell vennie, hogy ha nincs helyi vásárlója, az számára ítélet. Ezt a hozzáállást nevezte az említett megyei jogú város liberalizálásnak. Én pedig ezt nevezem doktriner liberalizmusnak.


Nem vagyok az EU-joganyag szakavatott ismerője, s nem vagyok közigazgatási szakember sem. Ezért csak azt az egyetlen, bár talán legalapvetőbb kérdést teszem fel: hová vonul vissza a város az irodalmi alkotó tevékenység közvetlen támogatójának szerepéből?
Azt én is belátom, hogy vissza kell vonulnia. Nem azonnal, mert akkor néhányan éhen halnak, mégis előbb-utóbb meg kell tennie. De erről a helyről megkérem tisztelettel: úgy távozzon, hogy működőképes, piackonform kulturális menedzsertestületeket, közhasznú társaságokat, programirodákat hagyjon majd maga mögött, melyek tevékenységét szimbolikusan később is összefogja, és öntudatosan elősegíti.
Azért fontos ez nekem, mert annyira vagyok én is liberális, hogy ne legyek anakronisztikus. Ha ügyesen fognak hozzá, lehet velem kezdeni. Liberalizmusom megengedi, hogy hagyjam: piaci értelemben működőképesre, vagyis inkább eladhatóra faragjanak. Az írót, s a művét is, hiszen e kettőnek egyetlen objektumként kell termékké válnia. Viszont csak annak hagyom, hogy menedzserként piszmogjon rajtam, aki nem a művemen belül akar módosításokat eszközölni, hanem csupán a művem hatástörténetét akarja valami posztmodern piaci manipuláció kísérleti területévé alakítani.
Ki tiltakozna az ellen, ha az egyébként középszerű, de trendi művek felturbózói végre a jó művekből formálnának trendet?


Más oldalról: tiltakoznék-e például én az ellen, ha élhető életet biztosító ösztöndíjat folyósítana számomra egy olyan társaság, melynek a támogatás gesztusán túl is céljai vannak velem? Egy ilyen társaságnak vannak európai és tengerentúli modelljei. Készen kaphatóak, s én mindegyikkel kiegyeznék. A viszonyunk bizalmi viszony lenne: ő hisz a tehetségemben, én az ő menedzseri kvalitásaiban. Ez a társaság úgy működne, mint egy gazdasági társaság. Logója lenne, s én része lennék a logónak. Ez a társaság el tudná érni, hogy legalább önfenntartó legyen a logóba emelt művészek tehetsége révén. El tudná érni, mert több eszköze van erre, s a hátterében ott áll a város, egész szimbolikus eszköztárával, koordinatív részvállalásával, s akár konkrétan támogató mechanizmusaival is, például az adópolitikájával. Hiszen a társaság belőle lett, egyik funkcióját adta le neki, s a társaság pedig belőlem él, mert én a tudásomat adtam el neki. Nos, szerintem ez az igazi bizalmi viszony.
Ez a társaság végső soron egy szakmai elosztó mechanizmus, melynek vezetői, működtetői megszervezik, adott esetben kikényszerítik a szükséges források befizetését. A szükséges források kisebb arányban a kulturális termékek értékesítéséből, túlnyomórészt pedig a vállalkozói, de az állami és a civil szféra hozzájárulásából is származnak.
A társaság a bevételeket elosztja, szakmai szempontok szerint, s inkább a "keveseknek, de többet"-elv alapján. Azonnal meg lehet persze támadni a társaság szakmai döntéseit. De hát bármilyen megkötések is állnak az útjába, az erkölcstelen ember erkölcstelen döntéseket fog hozni. Ez megint csak egy bizalmi kérdés, a szakma épít a társaság morális meggyőződésére, és viszont.
Végső soron tehát a működőképessé tett társaság kulturális termékeket fog előállítani. Mondhatjuk úgy is, hogy leteszi azokat a város asztalára.


A buktatókról persze évekig beszélhetnénk. Mint ahogy fogunk is.
Az írás magányos tevékenység. Minden, ami a magány teremtő periódusát megzavarja - botrány. A magányos írót úgy kell tehát besegíteni a piaci viszonyok díszletei közé, hogy efféle botrányok ne történjenek.
Helyi kultúrpolitikusaink pedig legyenek nagyon éberek! Elő ne bukkanjon egy lánglelkű politikus, aki a mai gazdasági helyzetben feltétlen prioritást kívánna biztosítani az emberbaráti, tehát a karitatív, szociális érzékenységű Miskolc vágyképének a művészetbaráti, tehát kulturális érzékenységű Miskolc ellenében.


Befejezésül el kell ismernem, hogy előadásomban kizárólag Miskolc irodalmi életével foglalkoztam, és nem Miskolc kulturális életének egészével. A mi szempontunkból elképesztőnek tűnő költségvetésű zenei és színházi események, kiemelkedő képzőművészeti rendezvények zajlanak nálunk, az ember csak kapkodja a fejét. Ezeken a területeken, amennyire látom, már beindultak bizonyos folyamatok. Viszont az a kultúrpolitika, mely az irodalmat nem veszi fel az erőforrás-térképére, szerintem szégyentelen.
Én azonban igazságos akarok lenni, tehát bevallom: a magam részéről nagy reményekkel várom az elkövetkező éveket. Szerintem, akiknek feladata lesz szisztematikusan levezényelni az önkormányzatot érintő feladat- és hatáskörreformot, képesek lesznek kiemelni, és érvényesüléshez segíteni az irodalom, mint szakma érdekeit, és elsőrendű pozitív értékeit.
Meglehet, Tisztelt Hallgatóság, hogy ez lesz az az első szelekció, melynek eredményét mindnyájan kénytelenek leszünk elfogadni.