PROGRAMOK
SZIMA    ARCKÉPCSARNOK    PROGRAMOK    MŰKÖDÉS    MAB

Kiállítások
   Jószay Zsolt székfoglaló kiállítása
•  Fotók
   Lóránt János Demeter székfoglaló kiállítása
   Vass Tibor kiállítása
•  Művek
Előadások
   Jánosi Zoltán székfoglaló előadása
•  Fotók
   Fecske Csaba székfoglaló bemutatkozása
•  Fotók
   Rudolf Mihály székfoglaló előadása
•  Fotók
   Jurecskó László székfoglaló előadása
•  Fotók
   Kishonthy Zsolt székfoglaló előadása
•  Fotók
   Kárpáti László és Porkoláb Tibor székfoglaló előadása
   Cs. Varga István székfoglaló előadása
Egyéb Programok
   Feledy Gyula (1928-2010)
   Magyar Tudomány Ünnepe 2011
•  Fotók
•  Meghívó
   A Napjainktól az Új Holnapig
•  Vass Tibor
   Kondor Béla-emlékest
•  Fotók
•  Meghívó
   Honlap debütálás
•  Fotók
   Lillafüredi koszorúzás
•  Fotók
   Dobrik István írásai
   Múzsák kertje
   Széchenyi Istvánra emlékeztünk
Művészeti Szabadegyetem
   Művészeti Szabadegyetem 2013/2015
   Művészeti Szabadegyetem 2012
   Művészeti Szabadegyetem 2011
   Művészeti Szabadegyetem 2010
   Művészeti Szabadegyetem 2009
•  Fotóalbum
   Művészeti Szabadegyetem, 2008
•  Fotóalbum
Cs. Varga István székfoglaló előadásának záró része

Kultusz és kultúra: költészetünk szakrális vonulata

(A székfoglaló előadás záró részének írásos változata)

Nagy László: KI VISZI ÁT A SZERELMET

Létem ha végleg lemerűlt
ki imád tücsök-hegedűt?
Lángot ki lehel deres ágra?
Ki feszül föl a szivárványra?
Lágy hantu mezővé a szikla–
csípőket ki öleli sírva?
Ki becéz falban megeredt
hajakat, verőereket?
S dúl hiteknek kicsoda állít
káromkodásból katedrálist?
Létem ha végleg lemerűlt,
ki rettenti a keselyűt!
S ki viszi át fogában tartva
a Szerelmet a túlsó partra!

A szavakkal fogalmazott művészet legkreatívabb formája a költészet: minden másnál jobban feltárja a szavak mámorítóan kreatív és szuggesztív erejét. A görög poiészisz igei alakja Homérosznál anyagi, szellemi javakat létrehívó, alkotó cselekvést jelent. A költő igazi cselekvése a szó. A költő-teurgosz a szellemi látást és hallást harmonizálja, kiegyensúlyozza az apollói (látás) és a dionüszoszi (hallás) princípiumot. A szellemi alkotásban társa a Teremtőnek: „Midőn teremt új dolgokat, A semmiből világokat” (Csokonai).

Nagy László Ki viszi át a Szerelmet c. emblematikus versét a „Műveld a csodát, ne magyarázd…” és az „Oh, értsd meg a szót…” jegyében elemzem. Vasy Géza szerint szinte az egész vers szállóigévé vált a hatvanas-hetvenes években. Az szakrum és profánum mezsgyéjén elhelyezkedő, ars poetica érvényű miniatűr remekművet számos bibliai inspiráció, sugallat hatja át. Szent Pál szerint a költők Isten titkának tudói. (Babits Jónása: „ki titkaidat tudtam”) Ozeás szava Nagy Lászlóra is érvényes: „Eljegyezlek magamnak örökre, eljegyezlek igazsággal, törvénnyel, jósággal és szeretettel…”

Spirituális szempontú és célzatú értelmezésünk a litterális olvasaton túl is érteni akarja a költő üzeneteit. A lélek képezi az ember, a művészet, a költészet lényegét, de mi csak sejthetjük ezeket a titkokat, éppen ezért maradunk feladatunknál, a textus szoros olvasatánál: a szövegértelmezésnél. A vers szakrális dimenziójának értelmezésekor a terjedelem miatt is csupán motivikus reflexiókra szorítkozom.

A vers keletkezéstörténetéről írja a költő: „először 1954-ben próbáltam megírni, nem sikerült. Csak később, talán három év múlva volt olyan, hogy versnek nevezhettem. De később ezen is javítottam.” Görömbei András állapítja meg: „Az érzés és gondolatkör tehát sokáig foglalkoztatta Nagy Lászlót. S ez egybevág a vers világszemléleti összegző jellegével, ars poetica-ars vitae igényével. (…) Hosszas alkotásfolyamatra utalnak a megmaradt verskéziratok is. Egy valószínűleg 1962 végéről származó füzetben még csak szilánkjait találjuk a végleges változatnak, a nyilvánosság elé pedig csak 1964-ben tárta Nagy László”.

A vers szerkezetére tudatos megkomponáltság, felépítettségére mellérendelő tagoltság, drámai szaggatottság jellemző. A befejezés egybefogja, egységes egésszé teszi a művet. Tudjuk: „Egy gondolat ereje nem az, amit mond, hanem amit ad.” (Németh László).

„Létem ha végleg lemerűlt –” A fizikai és a költői lét megszűnésének veszélye feltételes értékpusztulásról, végzetes veszteségről szól. Az elnémulás előtt a költő az emberi létezésnek értelmet adó értékekre kérdez rá, a korszakjellemző félelmeket egyetemessé tágítja. A befogadót az elégikus hangulatú nyitány drámaian érinti. Nagy László illúziótlanul vall a költősorsról, küldetésről, hivatásról, emberi küldetésről. Humánumféltése főképpen etikai kérdéseket vet fel: a költő halála, elnémulása után ki lesz az őrlámpás, a bajban jutottak, eltévelyedtek számára az irányjelölő.

Nem az Ady-féle Magyar Pimodán létfelejtő vesztőhelyéről és pillanatáról van itt szó. Inkább az Epilógust író Aranyt asszociálhatjuk: „Az életet már megjártam…” és a „Letészem a lantot. Nyugodjék. / Tőlem ne várjon senki dalt”. A „Hová lettél, hová levél / Oh lelkem ifjusága!” felkiáltás is ide vonható. Tóth Árpád is megfogalmazta a rá oly jellemző, „Isten törött csellója, hallgatok” létállapotot. A lírai alapszituáció fő kérdése rokon a Peer Gyntével: „Végső keresztút! Látod-e Peer? / Ott majd kiderül, ki vesztes, ki nyer?”

„ki imád tücsök-hegedűt?” – A versbeli többszörös síkváltás a metaforák feszült vibrációját fokozza. A kép és a kép sugallta jelentés érzéki kölcsönhatása átsugárzik a konkrét tárgyiasságon. Csak a költő képes teljes jelentőségében felfogni, tudatosítani a parányi tücsökhegedűről elszálló dallam jelentőségét. A magyar és világirodalomban is gazdag, bensőséges és messze hangzó az életöröm, életigenlés dallamát magasba emelő tücsökzene.

„Lángot ki lehet deres ágra?” A szépség, a fenséges esztétikai minőség két, ellentétes terrénuma a láng és a deres ág képzete. A két képet a lehel ige köti össze, változtatja önmagán túlmutató komplex képpé. A lehelet a lírai igézésből, varázsló ráolvasásból felcsapó, hatni, változtatni akarás lángjává fokozódik. Az áttetsző, fagyosan szikrázó ág képében ragyog a megdermedt világ. Ki fogja feloldani a jégbe, hóba, dérbe fagyott életet, az ember szorongását, félelmét, mint a nap sugarai tavasszal a téli tetszhalálba merült életet?

A költő mítoszi vitalitással, szakrális szépséggel mozgósít természetfölötti és mágikus erőket. Mítoszi vonatkozású asszociáció a prométheuszi tűz életadó, otthont teremtő, hódító lángja: az emberek számára szenvedések árán megszerzett ajándék előrevetíti a jótevő titán iszonyú szenvedésére való utalást. A kérdés lényege a költő ősi funkciójára utal, amikor a dalnok testet-lelket erősített, szavával gyógyított, élni segített.

„Ki feszül föl a szivárványra?” Versben a valóság főképpen jelképekben és képmásokban jut el tudatunkba. Az ősi szimbólumok szakrális dimenzióban őrzik régmúlt korok üzeneteit, az idealitás maradékát. A bibliai vonatkozású képek jelképként szolgálhatnak azoknak, akik szellemi-lelki indíttatásból keresik Istent. Ezen az úton haladva meglelhetjük a gondolkodás – Gárdonyi titkos írásba rejtett – aranyalmafáját is, amelynek neve: analógia.

A „feszül föl…” a Megváltó szenvedését idézi elénk. Pilinszky szerint a szenvedés „átvérzi” a történelem szövetét, hozzátartozik az emberi méltósághoz (dignitas humana). A fölfeszülés képzete ellentétes esztétikai minőségeket kapcsol egybe. A szivárvány számos Nagy László versben előfordul: Tűz-szivárvány, Havon delelő szivárvány stb. A szivárvány jelentésköre a bibliai vízözön/özönvízre mutat vissza. Benne van az Isten és ember között helyre állt harmónia, békesség, de a szépségszomjas, okos előrelátásból, áldozatvállalásból is táplálkozó modern drámai életérzés is. Korokon, tragédiákon átível az emberi remény, amely a megismerés és akarat oldaláról is a jövőre vonatkozó valóságos törekvés.

Szent Pál a hit és remény összefüggéséről írja: „a hit reményeink szilárd alapja, és a nem látott dolgok igazolása.” (Zsid 11,1) Hisszük, hogy létezésünk nem ér véget a halállal, átjutunk egy másik dimenzióba, ahol a jézusi ígéret örökkévalósága tökéletesen beteljesül.

A költő felidézi a szivárvány szépségét, remény-üzenetét. A képi megjelenítés, az üdvösségtörténet égi jele fokozza a sokrétű jelentés poétikus hatását, intenzitását. Az égre ívelő szivárványra felfeszülő költő öntestével rajzolja ki az áldozatot vállaló ember, a szépség és szenvedés megváltó keresztjelét. A kereszt Krisztus-jelkép, keresztény jelkép és kultikus tisztelet tárgya, kulcs, melynek „segítségével nyitja ki az ember Isten misztériuma mélységének kapuját.” (II. János Pál)

„Lágy hantú mezővé a szikla- / csípőket ki öleli sírva?” A lágy hantú mező képe ismerős, vele ellentétes póluson villan a kietlenség, a meddőség, a „szikla-csípők” látványa. Az életellenes korvalóság és az élet jogáért, a fogantatásért és megszületésért perlő, a kietlenséget termővé újító életcél feszül egymásnak az ellenpontozó szerkezetű vers polifóniájában. A konkrét képek kontúrjaikat veszítve halványulnak: az empirikus valóság tudati síkba vált át. A vers tér- és időképzete határtalanná, emberileg végtelenné tágul. Az élettelenből élőt alkotó legmagasztosabb aktus: a teremtés aktusa, amely a létfolytonosságot biztosítja. Az emberfeletti erőfeszítéssel történő lírai igézés csodája: a teremtés.

A kérdés asszociációs köre a végtelenre nyit ablakot. A Lágy hantú mező számunkra a földi haza: Balassinál édes hazám, Kölcseynél „Értünk Kunság mezein / Ért kalászt lengettél / Tokaj szőlővesszein Nektárt csepegtettél”, Petőfinél „Arany kalásszal ékes rónaság…” Tudjuk, József Attilánál „A lét dadog, / csak a törvény a tiszta beszéd”. Belőle fakad költői fohásza: „édes Hazám, fogadj szívedbe, / hadd legyek hűséges fiad!”

Nagy László megalkotta a „megvert mező” fogalmát is, az árvaság totálissá nőtt képét: „Árva csikók legelésznek a megvert mezőn, / elzüllött, megrühesedett pegazusok.” „Az árva mező” minősítő tételmondatai világítanak rá a kor kisszerűségeire, a gondolatok tönkre tevőire. A költő elveti az alkut, „mert az alku mindig az ember infarktusa, / és a nép és a nemzet infarktusa.” Rákérdez a Vértesi elégiában: „Mit csináltok, lélek hentesei?” A lényeget mondja ki a Halottak sétaútján c. versében: „Felelősek vagyunk halálunkért.”

A „a szikla- / csípőket ki öleli sírva?” a legrejtettebb költői kép: férfi és nő szerelmi beteljesülésének képe. Tudatosítja: bármenyire csodálatos a női szépség, mégis legnagyobb érték a virágzó ékes ág, az anyaság: a „szent rútság” vállalása.

„Ki becéz falban megeredt / hajakat, verőereket?” Kérdezzünk rá a verssorra: hol erednek meg hajak és verőerek? – A kisgyerek koponyáján, testén láthatók az erek, megfigyelhető a haj bőrbe nyúló eredője. A beteljesült szerelemről, a szerelemben fogant és szeretetben felnövekvő új életről, a gyermekről szólnak ezek a sorok.

Az esztétikai bájos új minősége mérhetetlen érték, a meghitt szelídség, a leginkább veszélyeztetett érték: a gyermek. A gyermek arcképének metamorfózisában kirajzolódik az édesanya áttűnő képe is. A kép mélyrétegében rejtve van a balladai Kőmíves Kelemenné, az áldozatvállalás tragédiáját dalban kifejező ballada, a csontja és vére erejével falakat megtartó életáldozat sugallata is. Mindez az új élet csodájának, az édesanya becéző jóságának, női-édesanyai szépségének képi megfogalmazása. A vers érzelmi tetőpontján a még kérdőjellel jelzett ellentétek intenzitásának legtelítettebb kérdését kiáltja a világba, hogy akinek füle van, hallja meg, akinek szeme van, lássa meg!

„Dúlt hiteknek kicsoda állít / káromkodásból katedrálist?” A vers emocionális kulminációs pontja. Nemcsak a hit megőrzéséről van tehát szó, hogy katedrálist kell neki állítani. Tudjuk: „az embert a tettek teszik igazzá, nem a hit egymagában. (…) a hit is halott tettek nélkül.” (Jak 2,24,26) A vers egyéni és közösségi sorstükör (Bertha Zoltán). Az osztályharcot és osztálygyűlöletet hirdető bolsevik hatalom az idők teljességét, a földi paradicsom eljövetelét ígérte. 1956 novemberében a szabadság terei bezárultak. A forradalmat rettenetes megtorlás követte. Tragikus mélységű lelkiismereti drámáról szól a költő: az ötvenes évekről, 1956 forradalmának véres letiprásáról.

Katedrális magyarul székesegyház: a Mindenség modellje. Az ecclesia catedralis püspöki székhez tartozó templom. Az esztétikai szép és a fenséges minőség szakrális és monumentális jelképe. A katedrális architektúrai szépsége az emberi alkotó erő égre mutató szimbóluma. Látványa a szemlélőben csodálatot, lenyűgözöttséget vált ki. A költő tudatosítja: káromkodásból is katedrálist kell építeni. A kérdés mélyén a „Mit tehet a költő” polémiája rejlik: kimondva a rettenetet, fel kell oldani, a rútból is fenségest kell teremteni.

Káromkodás: durva szóval, kifejezéssel, trágár módon való szitkozódás, Isten, a szentek, szentségek nevének hiába vétele, gyalázása. Káromkodás mindaz, ami a tisztesség-tisztaság meggyalázása, örök erkölcsi értékek tagadása, becsmérlése. Szimbolikus értelemben a káromkodásból katedrálist azt a keresztény alaptételt is jelentheti, mely követendő példának a megtérést, megtisztulást, a „damaszkuszi út” mindenkori lehetőségét állítja elénk.

Az Isten-káromlás legnagyobb vétkét azok követik el, akik gyalázzák Isten népét, kételkednek Isten hatalmában, templomát becsmérlik. Az Isten-káromlás a görögben blaszfémia: Istennek, szent személyeknek, tárgyaknak a gyalázása. A Szentlélek káromlása olyan fokú megátalkodottságra, gonoszságra vall, amelyre nem lehet bocsánat. A káromkodás Istent vagy Isten nevét átkozó, gyalázó, kárhozatos tettekben is megnyilvánulhat. A döntés szabad akaratunkra van bízva: „Szabadon bűn és erény közt / Választhatni mily nagy eszme. / S tudni mégis, hogy felettünk / Pajzsul áll Isten kegyelme.” (Madách)

Analógiaként említem: Csoóri Sándor is káromkodásból katedrálist épít. A „mi lesz veled országom, hazám?” kérdésével gyötrődve élte át a „rettenetes időket”, ’56 forradalmának letiprását. Bíró Zoltán a Csoóri Sándor 80. című könyvben írja: „a káromkodó és reménykedő költő tollán művek születnek ma is, vagy talán éppen így – káromkodva és reménykedve – tudnak szépen megszületni, ahogy az eddig is történt.”

A profán jelentése: világi, nem vallási; közönséges, vallási értékeket romboló, kegyeletsértő. fel nem szentelt, istentiszteletbe, kultuszba be nem avatott. Profanizál: szent dolgot, nemes eszmét méltatlan célra használ. Profanizáció: kegyeletsértés, szent ügy megcsúfolása, lejáratása. Szekularizált korunkban intelem lehet, hogy a profanizál egyik jelentése héber megfelelőjében: megszentségtelenít.

„Létem ha végleg lemerűlt, ki rettenti a keselyűt!” A tragédiák után is „az Élet él és élni akar”. A lírai alapszituáció a kérdőjelet felkiáltójellé változtatva megismétlődik. Formai szempontból a költői kérdésből felkiáltójeles felszólítás lett. A keselyű dögevő, hullarabló madár, az etikai, társadalmi rossz, az esztétikai rút jelképe. Szimbóluma annak az emberi magatartásnak, amely a jóság álarcában éli ki az embert és közösségtorzító képmutatás aljasságát. Ez az álszentség a jellemegyenesség, az önértékre, értékteremtő munkára támaszkodó önérzet teljes ellentéte. Az „önszorgalmú kutyák”, a „labancnak is rosszak” (Illyés) legteljesebb költői antropomorfizációja a keselyű képe.

A keselyű konkrétan asszociálja a dögkeselyűt, a kondorkeselyűt és a saskeselyűt, szinonimája a sakál, a Sátánnal is cimboráló az ördögfajzat. A keselyű távoli – a Jánosi Zoltán által monografikus igényességgel feltárt – mitológiai dimenzióban jelenik meg Prométheusz, aki ellopta a tűzet az égből és minden találmány és kultúra forrásaként az embereknek adta. Tettéért Zeusz Pandorát küldte az emberekre, a titánt pedig iszonyatosan megbüntette. A Kaukázus sziklájához láncoltatta, és máját saskeselyűvel szaggattatta. A Prométheusz-mondát feldolgozta Hésziodosz, Aiszkhülosz (drámatrilógiájából csak a Leláncolt Prométheusz maradt fenn), Goethe, Shelley és Gide, sőt Beethovent is. Prométheusz a felvilágosodás óta a természeti erőkkel szembeszálló emberi értelem szimbóluma, emberfeletti szenvedése pedig a megfeszített Krisztus előképe a mysterium passionis értelmében.

A „Ki rettenti a keselyűt!” költői kifejezésben, fogalomképzés és -közlés a „keselyű magatartásban” a farizeusi magatartást tükrözi. A farizeus ma képmutatást, képmutatót jelent. Szinonimasora: állhatatlan, megbízhatatlan, megvesztegethető, becstelen, lelkiismeretlen, hűtlen, tisztességtelen, jellemtelen, szószegő, rosszlelkű, ármányos, áruló, alávaló, tettető, színlelő, alakoskodó, ámító, hamis, hazug, hazudozó. Főnévi változatai: semmirekellő, mihaszna, semmirevaló, állhatatlan, köpönyegforgató, kétkulacsos, megbízhatatlan, áruló, jellemtelen, rókalelkű, eretnek, szakadár, pogány lelkű.

„S ki viszi át fogában tartva / a Szerelmet a túlsó partra!” A vers központi gondolatát szintézisként a felkiáltójellel záruló kérdés adja. A „túlsó partra” jelentése lokális és átvitt értelemben is a révbe érés: a Szerelem átvitele a túlsó partra. A rusztikus kép alapértelmezése: valakit, valamit menteni kell a túlsó partra, amint veszély esetén a kutya a szájában, fogában tartva viszi biztonságos helyre a kölykét. Ez a kép jól ismert a magyar és világirodalomból is. A kölykét szájában tartó kutya látványa gyakori élménye lehetett az iszkázi Nagy Lászlónak. A folyón, tavon átúszó, kölykét magasra tartó kutya képe vizuálisan is érzékelteti: amit ment, az a saját életénél is fontosabb.

A Szerelem nagybetűs szimbóluma férfi és nő szerelmét, az élet folytonosságát, továbbvitelét jelöli. Nem pusztán a fizikai létről van itt szó, hanem a szellemi jelenlétről, az emberi létezésnek értelmet, célt adó lényeg megmentéséről. A túlsó partnak erőteljes bibliai vonatkozása van: a csodálatos kenyérszaporítás után Jézus megparancsolta tanítványainak, szálljanak csónakba, menjenek át a túlsó partra... Németh László Tanujának beköszöntőjében olvashatjuk: „Hajótöröttek vagyunk, akik a csillagokat nézzük s a partot keressük, abban a hitben, hogy van part s a csillagok vezetnek.” Rónay György hittel vallotta: „Elmúlunk. De a fény. Partot ér valahol.”

Barsi Balázs szakrális dimenzióba helyezi az alapkérdést: sokan átviszik-e a Szerelmet a túlsó partra? Magyarul: Sokan vagy kevesen vannak-e, akik üdvözülnek? Nincs jelentősebb téma, mint az üdvösségünk, de olyan „téma” ez, amelyet csak az ért, aki meg is éli. Az ember szentségre születik, létfontosságú életcélja, hogy földi zarándokútján átvigye a Szerelmet a beteljesülés túlsó partjára, hogy elérje az üdvösséget.

„A szeretet mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel. S a szeretet nem szűnik meg soha.” (1Kor. 13) A hit, remény és szeretet hármasságából legnagyobb a szeretet és „a szeretet soha el nem múlik” (1Kor. 13, 13) A hit és a remény alapvetően egyéni értékek, a szeretet azonban mindig közösségi viszonyt fejez ki. Hinni és remélni egyedül is lehet, a szeretethez legalább két ember kell, kiknek kapcsolatában megnyilvánulhat.

Egy imádságos gondolatsor intelemként tudatosítja a szeretet jelentőségét: szeretet nélkül a felelősség kíméletlenné tesz. Szeretet nélkül az igazságosság keménnyé tesz. Szeretet nélkül a kedvesség képmutatóvá tesz. Szeretet nélkül az okosság kegyetlenné tesz. Szeretet nélkül a rend kicsinyessé tesz. Szeretet nélkül a becsületesség kevéllyé tesz. Szeretet nélkül a tulajdon kapzsivá tesz. Szeretet nélkül a hit fanatikussá tesz. Szeretet nélkül az élet értelmetlen. Ám szeretetben élni: boldogság és öröm! Tegyük hozzá: „Isten akarata az, hogy minden ember üdvözüljön, és az igazság ismeretére jusson” (Szent Pál: 2Tim 2,4)

A szembetűnően nagybetűs Szerelem tartalmazza mindazt, amit a közösség etikailag jónak, értékesnek, tisztességesnek, becsületesnek hasznosnak tart. A túlsó part egyén és közösség, magyarság és emberiség, szülők és gyerekek szempontjából is lehet a létfolytonosság, a megmaradás, a fizikai és lelki megújulás, a célhoz érés, az emberhez méltó élet megteremtésének terrénuma. A képi, gondolati sokrétűség mutatja, a költő itt a kimondhatatlannal birkózik. A Szerelmet a túlsó partra mentők a fiatalok, a jövő letéteményesei, akik a jelen és jövő között a természetes folytonosságot képeznek. A túlsó partra, a múltból a jövőbe a jelenen át vezet az út. De tudnunk kell, Einstein is azt vallotta: a mostot nem lehet fizikailag megfoghatóvá tenni. A vant nem lehet körzővel kimérni, mikronban, grammban, rezgésszámban mérési eredményekkel bizonyítani.

A Szerelem: Petőfinél „Szabadság, szerelem”, Adynál „Politika és szerelem” József Attilánál „Szellem és a szerelem”. Nagy Lászlónál: „Szegények fejét emelem, ballagj utánam szerelem.” Utassy fohásza Az utolsó szó jogán a szíven át az értelemig ér: „Maradjatok örökre velem: / Mindenség! / Szabadság! / Szerelem.” Danténál a Szeretet a legfőbb világerő, „mely mozgat napot és minden csillagot.” (l’ Amor che move il sole e l’ altre stelle.)

Tudjuk: Isten a Szeretet. Nagy László-i Szerelem végső konklúzóban egyenlő az üdvösséggel, abban az értelemben, ahogyan Németh László az üdvösségügy lényegét megvilágítja: „Üdvösséged van, akkor is, ha azt, amit hitnek hívnak elvesztetted.” „Az üdvösségharc nem kerülhető meg: egy az életeddel.” „Az életgyőzelem biológiai fejlődésünk s társadalmi szerepvállalásunk egyetlen, emberhez méltó célja. Föladása: az elkárhozás.”

Jánosi Zoltán bizonyította, Nagy László költészetének jellegadó ismérve a mitologikus gondolkodás. Tornai József őt tartja a XX. századi mitologikus költészet legjelentősebb alakjának. Költészetében erkölcs és esztétikum összetartozik, célkitűzése túlmutat a mitológián, szakrális és konkrét: „Arcomról minden csillagot / lesöprök, legyek az ember fia. (…) Nehogy elmúljon hit s harag, / kínzókamráid, világ, vállalom.”

Jánosi a mítosz és számvetés jegyében a Ki viszi át a szerelmet a Himnusz minden időben költeménnyel rokonítja. Való igaz: mindkettő „az önmegtalálást hirdeti, programos költői jelenlét himnikus leképeződése (…) Összefüggésük tudatosan mitologizáló életmű-koncepciót mutat”. A művészet lényege az emberfelmutatás, hasonló, mint a szentmisében az úrfelmutatás. Nagy László lírai hőse valóan öntanúsító, archaikus fogantatású kultúrhérosz. Az életmű-konstrukciós összefüggésekben heroikus-mitikus életműve bizonyítja: emberfogalma valóban antróposz, vagyis felfele néző ember. (Antr: felfele, horaó: nézek jelentésű alakváltó ige.) Aki felfele néz, magasba emeli fejét, annak reménye van, hogy a szívét és lelkét is felemelje, hogy a Végtelennel, a Mindenek Urával tartson kapcsolatot.

Nagy László mitologikus költészete számos ponton túlmutat a mitológián. A Csodafiu-szarvasban valóban karakteres a szenvedéstörténet verbális ikonográfiával (Erdélyi Zsuzsanna) négy képben megfestett négy stációja. A költő szintézist teremt: „Deresen, havasan / eljön a karácsony, / csodafiú-szarvas / föláll az oltáron, / szép agancsa gyúlva gyullad: / gyertya tizenhárom, / gyertya tizenhárom.”

A múló időben „Tisztának a tisztát” megőrző költő emberfogalma rokon az evangéliumi definícióval: „Apostolokra és prófétákra alapozott épület vagytok, s a szegletkő maga Krisztus Jézus. tarja össze az egész épületet, belőle nő ki az Úr szent temploma. Ti is benne épültök egybe a Lélek közreműködésével az Isten hajlékává.” (Ef 2,20-22)

Korunkban a szabadság számít legfőbb értéknek. A szabadság valóban a legnagyobb lehetőség a teljes, emberhez méltó életre, de mégsem abszolút öncél, hanem eszköz. A Ki viszi át… lényegét tekintve, szakrális dimenzióban értelmezve, a hiten alapuló remény és szeretet üdvösségre vezérlő miniatűr kalauza. A hit égi ajándék, a remény intencionális törekvés a legfontosabb egyéni és közösségi célokra.

A „Mi végre vagyunk a világon?” kérdésre Tamási Áron létérvényű feleletet adott: „Hogy valahol otthon legyünk benne.” Nagy Lászlóval pedig ezt válaszolhatjuk: célunk, hogy átvigyük a Szerelmet a túlsó partra. Sík Sándor Alexius c. drámájában Alexius és a Zarándok dialógusa erre kérdez rá: „Mire való az élet? Miért születünk? (…) Mire vagyunk a földön?” A Zarándok válasza: „Hogy szeressünk.”

Fotók a rendezvényről »