PROGRAMOK
SZIMA    ARCKÉPCSARNOK    PROGRAMOK    MŰKÖDÉS    MAB

Kiállítások
   Jószay Zsolt székfoglaló kiállítása
•  Fotók
   Lóránt János Demeter székfoglaló kiállítása
   Vass Tibor kiállítása
•  Művek
Előadások
   Jánosi Zoltán székfoglaló előadása
•  Fotók
   Fecske Csaba székfoglaló bemutatkozása
•  Fotók
   Rudolf Mihály székfoglaló előadása
•  Fotók
   Jurecskó László székfoglaló előadása
•  Fotók
   Kishonthy Zsolt székfoglaló előadása
•  Fotók
   Kárpáti László és Porkoláb Tibor székfoglaló előadása
   Cs. Varga István székfoglaló előadása
Egyéb Programok
   Feledy Gyula (1928-2010)
   Magyar Tudomány Ünnepe 2011
•  Fotók
•  Meghívó
   A Napjainktól az Új Holnapig
•  Vass Tibor
   Kondor Béla-emlékest
•  Fotók
•  Meghívó
   Honlap debütálás
•  Fotók
   Lillafüredi koszorúzás
•  Fotók
   Dobrik István írásai
   Múzsák kertje
   Széchenyi Istvánra emlékeztünk
Művészeti Szabadegyetem
   Művészeti Szabadegyetem 2013/2015
   Művészeti Szabadegyetem 2012
   Művészeti Szabadegyetem 2011
   Művészeti Szabadegyetem 2010
   Művészeti Szabadegyetem 2009
•  Fotóalbum
   Művészeti Szabadegyetem, 2008
•  Fotóalbum
Porkoláb Tibor

Tegnapjaink, Holnapjaink
Felszólalás egy új miskolci "irodalomtörténeti szemle" ügyében

Szembetűnő tapasztalat, hogy a Miskolc irodalmi közéletéről, irodalmi produkcióiról szóló beszéd hagyományosan a (folyamatos) válsághelyzet diagnosztizálásában merül ki, krízistörténeti narratívaként formálódik meg. Azok a sokszor hivatkozott, reprezentatív áttekintések, amelyek a város kultúrhistóriájával (is) foglalkoznak (például a Szendrei-féle, majd a Halmay-Leszih-féle várostörténeti monográfiák, valamint Zsedényi Béla összegző munkája), kivétel nélkül valamiféle hiányként érzékelt tünet-együttes kötelességszerű regisztrálásával reflektálnak a "miskolci irodalom" problémakörére.1 Feltűnően egybehangzó megállapításaik arra engednek következtetni: "miskolci irodalomról" legfeljebb akkor beszélhetünk, ha egyben azt is tudatosítjuk, hogy ennek az irodalomnak immár egy évszázada az irodalmiságot konstituáló személyi és intézményi feltételek szűkössége a meghatározó specifikuma. Látványosan igazolja ezt a tételt az a fejlemény, hogy a szórványos miskolci folyóirat-vállalkozások - ahogy erre Zimonyi Zoltán kiváló monográfiája is rámutat - "csak a laptorzók számát gyarapították".2 Az első irodalmi jellegű lap (a Miskolci Társalgó) csak meglehetősen későn, 1880-ban jelent meg, és 1962-ig (a Napjaink indulásáig) nem szerkesztettek rendszeresen és viszonylag hosszabb ideig megjelenő irodalmi folyóiratot a városban. Ráadásul a Miskolci Társalgó "bohém próbálkozás volt inkább, mint komoly irodalmi esemény",3 és az ugyancsak gyorsan megszűnő utódlapok (Hölgyvilág, Legyező) sem tudták meghaladni a műkedvelő irodalom belterjes dilettantizmusát. A XX. század első évtizedeinek sajtótörténetét a politikai lapok, valamint a pletyka- és élclapok (28-as Újság, Csirip) határozták meg. A hiányzó folyóiratot a színvonalasabb napilapok (elsősorban a Reggeli Hírlap) terjedelmes szépirodalmi rovatai, mellékletei igyekeztek pótolni. A helyi kulturális intézményrendszer alapját jelentő irodalmi folyóirat feladatait a két világháború közötti időszak - egyébként meglehetősen eltérő irányultságú - folyóirat-kísérletei (Miskolci Szemle, Termés) is csak részlegesen tudták ellátni. A Lévay József Közművelődési Egyesület 1927-ben induló "politikai, irodalmi, művészeti és kritikai lapja" sokkal inkább emlékeztet a szokványos egyesületi közlönyökre, mint a korszerű folyóiratokra. Hajdu Béla független "irodalmi és művészeti folyóirata", a Termés (1937) pedig hiába szakított a (fél)hivatalos jellegű Miskolci Szemle konzervatív, kedélyesen patriarchális szemléletével, radikális és nagyigényű - a város "kulturális hivatásának" beteljesítését, a "kritikai légkör" kialakítását célzó - programja4 megmaradt a harsány igénybejelentés szintjén.
Nem meglepő tehát, hogy a lokális irodalom történetének elbeszélése két - egymással összefüggő - feladat teljesítését követelte meg: egyfelől irodalmi múlt konstruálását egy irodalmi tradíciókban nem igazán bővelkedő régiónak, másfelől ennek az irodalmi múltnak az egyetemes magyar literatúra felől nézve is jelentős teljesítményként való felmutatását. Az identitásképző múltteremtésre az 1940-es évek elején vállalkozó Csorba Zoltánnak5 így nem csupán a helyi irodalmi kánon megalapozásához szükséges biográfiai, könyvészeti és recepciótörténeti adatokat kellett összegyűjtenie gondos filológiai kutatómunkával, de olyan szerzőket és szövegeket is prezentálnia kellett, amelyek a lokális kontextuson túl is dialógusképesnek bizonyulnak. A kettős feladatot a Miskolc és Borsod az irodalomban szerzője kézenfekvő, ám vitatható módszerrel teljesítette. Egyfelől kitágította az irodalom fogalmát, azaz beemelte irodalomtörténetébe a XVIII-XIX. századi egyházi-teológiai és tudományos értekező próza helyi reprezentánsait. (Így növelhetik a lokális irodalom presztízsét pédául Nagyváthy János gazdaságtudományi, Vályi K. András nyelvészeti, Benkő Sámuel orvostudományi, Herman Ottó állattani és néprajzi, valamint Szendrei János történetírói munkái.) Másrészt olyan a lokalizációs eljárást alkalmazott, amely - adatolható életrajzi kapcsolatokat keresve - jeles írókkal tudta bővíteni a helyi literatúra hősgalériáját. Csak a születési helyre, illetve a gyermek- és a diákévekre hivatkozva tárgyalható ugyanis a "miskolci irodalom" részeként például Dayka Gábor, Ungvárnémeti Tóth László, Vályi Nagy Ferenc, Tárkányi Béla vagy Vadnay Károly életműve. A konstrukcióba ráadásul azok a klasszikusok is beilleszthetőek voltak, akik valamilyen módon kapcsolatba kerültek a borsod-miskolci régióval: így például a magát a tapolcai és diósgyőri hévizekben kúráló Csokonai Vitéz Mihály, a Miskolcon háromszor is átutazó Petőfi Sándor, a Lévayt ügyes-bajos dolgaiban gyakran felkereső, az avas-aljai Lévay-féle asztaltársaság törzstagjának számító Tompa Mihály, valamint a miskolci feleséget választó, 1849 őszén-telén a bükki Tardonán bujdosó és miskolci díszpolgárrá választott Jókai Mór. Bár ezeknek a gondosan számon tartott topográfiai kapcsolatoknak a couleur locale szempontjából nincs meghatározó jelentőségük, azt mégis demonstrálni tudják, hogy a borsod-miskolci régió rajta van az ország irodalmi térképén. A Miskolc és Borsod az irodalomban tudós narrátora tehát azért beszéli el a régió irodalmának történetet, hogy e narratívában megnyilatkozó hagyomány kultúraképző és -fönntartó erejére támaszkodva tegyen kísérletet a permanens (érték)válsággal küszködő térség szellemi életének átformálására. Így érthető, hogy a lokális irodalmi kánon kijelölésének (szakmai) feladata a borsod-miskolci kulturális öntudat megalapozását, illetve megerősítését szolgáló (morális) küldetésnek rendelődik alá.6
Csorba Zoltán alapozó munkáját - legalábbis a XX. századi fejleményeket illetően - az a Kárpáti Béla látszik folytatni, aki újabb könyvében immár A Napjainktól napjainkig "szemlézi" (egy áttekintő igénnyel fellépő dolgozat és egy antológia-jellegű szöveggyűjtemény összekapcsolásával) az irodalom alakulástörténetét Miskolcon.7 Sajnálatos azonban, hogy Kárpáti Csorba Zoltán-i ambíciói nem párosulnak Csorba Zoltán-i képességekkel, azaz vállalkozása meg sem tudja közelíteni a jeles előd munkájának színvonalát. Az Irodalom Miskolcon II. című kötet elsősorban "az irodalmi élet legmeghatározóbb tényezői", az irodalmi lapok és folyóiratok felől közelítve kívánja a helyi literatúra intézményesülésének az utolsó fél évszázadát áttekinteni. Vállalkozásának kudarca nem a választott perspektívára vezethető vissza. Magam is úgy vélem, hogy elsősorban az institucionális feltételek vizsgálatával lehet egy irodalmi rendszer működésének törvényszerűségeit, sajátosságait feltárni. A sikertelenség sokkal inkább a szerző szakmai felkészületlenségével és zavaróan tendenciózus irodalomszemléletével magyarázható. Feltűnő például, hogy milyen naiv és egyben önkényes módon alkalmazza az irodalomtudomány műszavait. A Ficsku Pál, Vass Tibor és Zemlényi Attila által szerkesztett Új Holnapot értékelő fejezetben például ez olvasható: "az irodalom posztmodern tendenciát ígér. Igazolják ezt a szerkesztők, akik mindhárman a miskolci irodalmi avantgárd képviselői." Túllépve azon az egyáltalán nem lényegtelen kérdésen, hogy a szerző milyen érvek alapján sorolja mondjuk Ficsku Pált az irodalmi avantgárd képviselői közé, túllépve azon a kérdésen is, hogy mit jelent (jelent-e egyáltalán valamit?) a szerző által kreált és sehol nem definiált "miskolci irodalmi avantgárd"-terminus technicus, tehát túllépve mindezeken, az olvasónak az a benyomása, hogy a szerző mintha egyszerűen nem lenne tisztában azzal, hogy a posztmodern és az avantgárd nem szinonim, sőt inkább egymást kizáró, ha úgy tetszik antonim fogalmak. E két fogalom csak úgy helyezhető ilyen problémátlanul egymás mellé, ha az úgymond "lila", feltehetően a szerző eszményeivel nem (vagy csak kevéssé) harmonizáló irodalmi törekvéseket minősítő gyűjtőkategóriákként, illetve stigmákként, afféle nyelvi bunkósbotokként használtatnak. Azonban nem csupán a naiv, reflektálatlan fogalomhasználat (pontosabban a fogalmi káosz) a zavaró. A szerző még azt a fáradtságot sem veszi, hogy a saját maga által életre hívott leíró-értékelő kategóriák meghatározását elvégezze. Hosszasan elmélkedtem - már csak a személyes érintettség okán is - azon, hogy mit jelenthet például a 66. oldalon (egy nehezen értelmezhető mondat részeként) odavetett "Jenei-Porkoláb-féle koncepció"-kifejezés. Arra jutottam, hogy ez - kizárásos alapon - az Orpheus című lap szerkesztési elveivel hozható összefüggésbe. Akkor viszont helyesebb lenne "Jenei-Kunt-Porkoláb-Zimonyi-féle koncepcióról" beszélni (lásd később) - de talán mindegy is, mert az inkriminált mondat értelme még az esetleges korrekció után is rejtve marad.
A Kabdebó-féle Új Holnap értékelését viszont már nem csupán az ilyen szakmai-módszertani hiányosságok teszik megdöbbentő olvasmánnyá. A szerző alig több, mint fél oldalnyi terjedelemben foglalja össze mindazt, amit a folyóirat bő három évfolyamáról, tehát az 1995. szeptemberi lapszámmal induló és az 1999. januári lapszámmal lezáruló időszakról érdemesnek tart elmondani. Már a feltüntetett szerkesztőségi névsor hiányossága jelzi, hogy a gyanútlan olvasó mire számíthat. Csak a tények kedvéért: az induláskor Kabdebó Lóránt (mint főszerkesztő), Serfőző Simon (mint felelős szerkesztő) és munkatársakként Feledy Gyula, Porkoláb Tibor és Viga Gyula jegyezték a lapot. A második lapszámtól csatlakozott Péterfy Gergely, Szigeti Csaba és Vass Tibor. 1997 júliusától viszont már csak Kabdebó, Péterfy, Porkoláb és Viga szerkesztették a lapot. Ez a szerkesztőség egészült ki az 1998. júliusi lapszámtól Gyulai Noémivel. Tehát az az összetételű szerkesztőség, amely Kárpáti könyvében szerepel, a több mint húsz lapszámból csak az utolsó hármat jegyezte. Érdemes feltenni a kérdést: ez a pontatlanság a szerző tájékozatlanságával, felületességgel magyarázható; vagy esetleg olyan tudatos szelekció következménye, amely valamiféle mélyebb stratégiába illeszkedik? Úgy gondolom, egyértelműen az utóbbiról van szó. Ezt látszik igazolni a többi csúsztatás, tendenciózus tévedés is, amelyeket láthatóan az az előfeltevés szervez egységbe, miszerint az Új Holnap szerkesztőségét Kabdebó vezérletével megszálló egyetemi különítmény a maga gyanús és idegen céljaira sajátítja ki a város irodalmi folyóiratát. Innen válik érthetővé, hogy miért kell a közös szerkesztőségi tablóról gondosan kiretusálnia mindazokat (Serfőzőt, Feledyt és Vasst), akik nem hozhatók összefüggésbe a Miskolci Egyetemmel. Az implicit vád alátámasztását szolgálja az a tényszerűnek tűnő megállapítás is, miszerint "a szerkesztőség az Egyetemvárosban székel". A szerző csupán azt a korántsem mellékes tényt hallgatja el, hogy, hogy a szerkesztők közel két éven át a Széchenyi utcai TIT-székházban szerkesztették a lapot, és csak 1997 nyarán voltak kénytelenek átköltözni az Egyetemvárosba. A költözés pedig nem valamiféle fortélyos kisajátítási művelet sikeres befejezése volt, hanem a lap folyamatos megjelentetésének biztosítása érdekében hozott (nehéz) döntés. A város ingatlankezelő hivatala ugyanis (a TIT-en keresztül) a szerkesztőségi szoba használatáért olyan magas bérleti díjat követelt, amely szinte teljesen felemésztette volna a folyóirat (pályázatokon elnyert, és nem - ahogy Kárpáti utal rá - a TIT által folyósított) szerény anyagi eszközeit. Az Egyetemvárosra pedig azért esett a választás, mert a Bölcsészettudományi Kar bérleti díj nélkül is biztosítani tudta a szerkesztőség elhelyezését.
A kisajátítást sugalmazó stratégia részét képezi az az eljárás is, hogy a szerző a folyóiratnak csak azokat a tematikus- és különszámait sorolja fel (ezeket viszont hiánytalanul!), amelyek a Miskolci Egyetemen rendezett irodalmi és társadalomtudományi konferenciák előadásait adják közre. Nem szól viszont (mert nem áll érdekében szólnia) a többi lapszámról. E három évfolyam - az én olvasatomban - egy olyan koncepciónak a jegyeit viseli magán, amely nem valamiféle periféria-élményként, kényszerű adottságként, (nehéz körülmények között végzett) kulturális misszióként, nem önigazoló provincializmusként értelmezi a vállalt regionalitást, hanem olyan lehetőségként, amely sajátos funkció betöltésére tehet képessé egy Miskolcon szerkesztett, ám a magyar folyóirat-kultúrába integrálódni kívánó irodalmi lapot. Ez a gyakorlatban például azt jelentette, hogy az Új Holnap a regionális tematikát is úgy kívánta megjeleníteni (lásd például a Kulturális és tudományos műhelyek című sorozatot), a helyi irodalmi tradícióval is úgy próbált konstruktív párbeszédet folytatni (lásd az Ungvárnémeti Tóth László-, a Kölcsey Ferenc-, a Miskolci Csulyak István-, a Lévay József-, a Szabó Lőrinc- és a Kazinczy Ferenc-összeállításokat), hogy a hangsúly a felvetett kérdések egyetemes összefüggéseire helyeződjön. Ennek a törekvésnek a sikerességét persze lehet vitatni, magát a törekvést elvitatni azonban csak olyan manipulatív módon lehet, ahogy ezt a szerző teszi. Kárpáti az Új Holnap három évfolyamát az alábbi, még csak indokolni sem próbált ítélettel véli elintézhetőnek: "a főszerkesztő Kabdebó Lóránt bokros egyetemi [...] teendői miatt nem lehetett (?) a folyóiratnak tervezett témarendszere, az alcímében megfogalmazott tendenciája." A szándék itt is könnyen leleplezhető: a folyóirat kisajátításának burkolt vádja csak akkor lehet igazán hatásos, ha a szerzőnek sikerül kimutatnia, hogy a kisajátítással a működés anomáliái jártak együtt. Nyilván ezt a célt szolgálja a remittenda emlegetése is. Figyelmet érdemel, hogy Kárpáti a "sugárzóan nagyszerűnek" minősített Napjaink "nagyszámú" remittendájáról és előfizetőinek rendkívül kis számáról nem tesz említést - pedig a Napjaink rendszeres költségvetéssel, főállású munkatársakkal, még működő, központosított terjesztési rendszerrel fulladt a teljes érdektelenségbe. Igaz, a Napjaink hajlandó volt közölni Kárpáti Béla cikkeit, a Kabdebó-féle Új Holnap viszont (szakmai megfontolásokból) nem.
A tapasztalatok arra figyelmeztetnek: igazán színvonalas folyóiratok többnyire egyetemi (főiskolai) városokban működtek és működnek. (A Napjaink egyébként éppen a bölcsészképzéssel összefüggő inspiratív szellemi közeg hiányát sínylette meg a leginkább.) A Kabdebó-féle szerkesztőség egyik legfontosabb célkitűzése éppen az volt, hogy a térség irodalmi folyóiratát megnyissa azok előtt az új lehetőségek előtt, amelyeket a régió szellemi-tudományos központjának tekinthető Miskolci Egyetem, elsősorban persze az új Bölcsészettudományi Kar léte nyújthat. Ezt a törekvést a régió literátus közösségének egy része hajlamos volt a lapból való kiszorításaként, a lap úgymond elfoglalásaként értelmezni. (Ez a főként 1998-99-ben hangoztatott, felelőtlen és megosztó vád egyébként nagyban hozzájárult ahhoz, hogy 1999 elején - néhány szerkesztőtársammal együtt - úgy döntöttem, hogy a továbbiakban nem kívánok az Új Holnap szerkesztésében közreműködni.) Kárpáti könyve mintha ennek a felfogásnak lenne a nyíltan ugyan nem vállalt, de előfeltevéseiben és látens stratégiájában mégiscsak érvényesített reprezentánsa. Az egyetemet és a várost szembeállító szemléletmód egyébként az Új Holnap következő, Ficsku-féle időszakának a bemutatását is áthatja. A szerző ugyanis egy sommás (és ismét könnyen cáfolható) megállapításba csomagolva hozza az olvasó tudomására elégedetlenségét amiatt, hogy "a lap szerzői bázisa az egyetem szakmai, tudományos környezetéből szerveződött, pedig a régiónak volna már a Napjaink s a Holnap által kiművelt szerzőgárdája". Szerintem viszont éppen azon kellene elgondolkozni, hogy a Miskolcon szerkesztett irodalmi folyóirat mind a mai napig nem képes a Bölcsészettudományi Kar létéből adódó lehetőségeket kihasználni. Mint ahogy talán az sem tudatosult kellőképpen, hogy az utóbbi időszak számos fontos, a helyi irodalmat (is) gazdagító produktuma egyetemi oktatók, doktoranduszok és hallgatók munkájának az eredménye (lásd a Szabó Lőrinc Kutatóhely tevékenységét, például Fazekas Csaba könyvét,8 Kilián István Csokonai miskolci és borsodi kapcsolatait feltáró munkáját,9 a Lévay-kutatásokat). A Lévay-program keretében jelentek meg két vaskos kötetbe rendezve a költő naplójegyzetei - a Herman Ottó Múzeum és a B.-A.-Z. Megyei Levéltár közreműködésével, a város és a megye anyagi támogatásával, tehát egy példaszerű együttműködés keretében.10 A regionális irodalom érdekeit minden bizonnyal az ilyen közös vállalkozások megvalósítása, nem pedig a lokális és az egyetemi törekvések szembeállítása szolgálja.
Kárpáti dolgozatának minőségére az Orpheus című folyóiratra szánt mondatból is következtetni lehet. A mondat így hangzik: "Jenei Orpheusa két számot megélt, aztán a Holnap mellett értelmét vesztve, elhalt." A mondat kuriózum a maga nemében, ugyanis még a legnagyobb jóindulattal sem található benne olyan állítás, amely igazolható lenne. A szerző mintha minden (esetleges) jelentőségétől meg akarná fosztani ezt a lapot, mintha - idegen testként - ki akarná taszítani a lokális irodalomtörténetből. Ez a szándék egyébként az Orpheus helyi fogadtatásában (pontosabban a helyi recepció hiányában) is felismerhető; de amíg a hallgatás tudomásul veendő és egyben tanulságos reakció a miskolci véleményformáló értelmiség és literátus közösség részéről, addig az elhallgatás súlyos hiba az önmagát irodalomtörténészi státusba emelő szerzőtől. "Jenei Orpheusának" (érdekes, máshol "Zimonyi Orpheusaként" említi a lapot a szerző) nem két száma jelent meg, ahogy Kárpáti állítja, hanem 1990 elejétől 1992 végéig három teljes évfolyama (negyedéves lapról lévén szó, ez éppen tizenkét szám). A lap összeállításában Jenei László mellett Zimonyi Zoltán és Porkoláb Tibor vett részt. A vizuális rovatot Kunt Ernő szerkesztette, és ő alakította ki (a negyedik számtól) a folyóirat vizuális arculatát is. Ami pedig a mondat második felét illeti (emlékeztetőül: "aztán a Holnap mellett értelmét vesztve, elhalt"), semmiben nem különbözik az elsőtől, azaz nem csupán felületes és pontatlan, de botrányosan hamis. A Serfőző-féle Holnap és az Orpheus két teljesen eltérő programot próbált megvalósítani. Míg a Holnap regionális szépirodalmi és kulturális szemleként működött (de a térségi szociográfiának, és a politikai publicisztikának is helyet adott), addig a gyakran tematikus számokkal (Irónia; Orpheus, Játék) jelentkező Orpheus - egyébként unikális kísérletként a Miskolcon szerkesztett irodalmi folyóiratok történetében - nem kívánt semmiféle (vélt vagy valós) regionális elvárásnak megfelelni, ráadásul a szerkesztők igyekeztek a minőség-elvet következetesen érvényesíteni. A Napjaink és Holnap (szokványos) programjai felől nézve az Orpheusnak valóban - felidézve az akkori vádakat - "semmi köze sincs Miskolchoz". Ugyanakkor ez a lap évekig a városhoz tudta kötni a magyar irodalom jelentős alkotóit - akár szellemi jelenlét formájában (rendszeresen publikált a lapban Orbán Ottó, Somlyó György, Petri György Márton László, Garaczi László, Krasznahorkai László, Balassa Péter, Radnóti Sándor, Szilágyi Ákos; az Orpheusban tette közzé Gályanaplójának fontos részletét Kertész Imre; a lap már akkor közölte Borbély Szilárd verseit, amikor a költő még nem volt közismert és díjakkal elismert), akár a személyes jelenlétet igénylő irodalmi-zenei rendezvényekkel (lásd Esterházy Péter, Petri György és Spiró György írói fellépéseit, illetve Kocsis Zoltán koncertjét). Az Orpheus tehát nem vesztette értelmét és nem halt el "a Holnap mellett" - ahogy Kárpáti feltételezi -, sőt éppen a "Holnap mellett", pontosabban a Holnaphoz képest nyerhette el sajátos funkcióját, és nagyon is életképesnek bizonyult mindaddig, míg a szerkesztők közötti nézetkülönbségek nem vezettek Kunt, Porkoláb, majd pedig Jenei kiválásához. (Az Orpheus egyébként még a miskolci munkatársak kiválása után is évekig működött, igaz, fővárosi folyóiratként, Zimonyi szerkesztésében.) Amikor Jenei megbízást kapott a Holnap szerkesztésére, már nem volt miskolci Orpheus. "Jenei Holnapja" éppen a regionális szépirodalmi-kulturális-politikai magazin Serfőző-féle koncepcióját próbálta megújítani az Orpheus átmentett szerkesztési elveivel. Egy ilyen elgondolás az adott szellemi környezetben eleve kudarcra volt ítélve. Ugyanakkor a folyóirat értékelését Kárpáti a szokásos leegyszerűsítő, tendenciózus és deklaratív módon, az összefüggések felmutatását nélkülözve, sőt bántóan személyes megjegyzésekkel kísérve végzi el (itt sem több, mint egy oldal terjedelemben).
Nem nehéz választ találni arra a kérdésre, hogy a szerzőnek miért van szüksége arra, hogy a '90-es évek - oly különböző - miskolci folyóiratait egyöntetűen a kudarc perspektívájából mutassa be. Úgy tűnik fel, a leértékelő retorikát a Papp Lajos-féle Napjaink "rehabilitálásának" szándéka mozgatja: "Papp Lajos nem váltott, kötődött a régi rendszerhez, így mennie kellett. A Napjaink nem csak a Gulyás-éve[k] alatt volt sugárzóan nagyszerű, az volt Papp Lajos alatt is." Nyilván tiszteletben kell tartani Kárpáti Béla véleményét "a sugárzóan nagyszerű" Napjainkról. Nem lehet azonban szó nélkül hagyni azt a törekvést, hogy e Napjaink-apológia érdekében a tényeket durván eltorzítva vagy elhallgatva - egy irodalomtörténeti szakmunkának álcázott pamflet keretében - le kívánja járatni azokat az alternatív szellemi törekvéseket, amelyek részben éppen a Papp Lajos-féle Napjaink-tradícióval szemben gondolták el az irodalom alakításának lehetőségeit Miskolcon. Mint ahogy nem lehet szó nélkül hagyni azt sem, hogy kizárólag politikai kérdésként kíván beállítani ("kötődött a régi rendszerhez, így mennie kellett") egy alapvetően szakmai problémát. Egyébként egy ilyen összegző, áttekintő munka esetében mindenképpen elvárható, hogy az összehordott adatokon túl a szerző azt is kifejtse, mitől volt olyan "sugárzóan nagyszerű" a Napjaink - főleg ebben az utolsó időszakában.
A szöveggyűjtemény-résszel nem kívánok foglalkozni. Csupán egyetlen adalék Kárpáti szerkesztői gyakorlatához: megdöbbenve vettem észre, hogy a Van-e miskolci irodalom? című cikkemet11 tudtom és engedélyem nélkül válogatta be a gyűjteménybe. Ráadásul megcsonkítva közölte újra a szöveget: egyszerűen elhagyta a második felét és az irodalomjegyzéket. Ezzel az eljárással nem csupán a szerzői jogot sértette meg, de a szövegközlés alapvető szakmai normáit is. Úgy vélem, bölcsen tették mindazok (a könyv Bevezetése Csorba Piroska, Horváth Gyula és Vass Tibor neveit említi számon kérő modalitással), akik semmilyen formában nem kívántak kapcsolatba kerülni Kárpáti vállalkozásával.
Azért tartom rendkívül fontosnak az erről a könyvről folytatott diskurzust, mert feltehetően diákok, tanárok, helytörténeti kutatók nemzedékei használják majd ismeretszerzési forrásként. Fel kell tehát hívni a figyelmet a könyv súlyos szakmai fogyatékosságaira. Mint ahogy fel kell tenni azt a kérdést is: hogyan kaphat egy ilyen munka jelentős intézményi és finanszírozási támogatást? Nyilván itt elsősorban a könyv kiadójának, a Miskolci Bölcsész Egyesületnek, illetve a kiadás támogatóinak (Miskolc Megyei Jogú Város Önkormányzata, Miskolc Önkormányzat Mecénás Alapja, B.-A.-Z. Megyei Önkormányzat Mecénás Alapja) a felelőssége vethető fel. A kiadó - a címadatok tanúsága szerint - elmulasztotta a kötet szakmai ellenőrzését, ellenőriztetését. Bizonyára nem szaklektori funkciót láttak el azok a személyek (Fecske Csaba, Gulyás Mihály, Kabdebó Lóránt, Papp Lajos és Serfőző Simon), akiknek a szerző "támogató és kritikai közreműködésükért" köszönetet mond. A tekintélyes névsor arra persze nem alkalmas, amire a szerző vélhetően szánja: nem képes a kötet szakmai legitimálására. (Az eljárás egyébként rendkívül ravasz, hiszen az esetleges "támogatói" nyilatkozatokat szétválaszthatatlanul egybemossa a feltételezhető "kritikus" véleményekkel.) Arra viszont tökéletesen alkalmas, hogy a felsorakoztatott neveket kompromittálja. A vállalkozás intézményes legitimációját a szerző 2000. augusztus 18-án kelt, az érintettektől irodalmi működésükkel kapcsolatos adatokat kérő körlevele hivatott megalapozni. A levél ugyanis így kezdődik: "A városi önkormányzat megbízásából írom a Miskolci irodalom - Irodalom Miskolcon c. könyvem II. fejezetét". Ha viszont "a városi önkormányzat" hivatalos felkérésének tett eleget a szerző, miért nincs erre semmiféle utalás a könyvben? Mi a magyarázata annak, hogy nem "a városi önkormányzat" (vagy valamelyik intézménye) vállalkozott a kötet kiadására? A "város" persze így is megtette a magáét: a támogatói lista alapján két forrásból is közpénzekkel segítette a kötet megjelentetését. Mint ahogy a "megye" is támogatásra méltónak ítélte Kárpáti vállalkozását. Nem tartotta viszont támogatásra érdemesnek például a Magyar Irodalomtörténeti Társaság B.-A.-Z. Megyei Tagozatának idei Mecénás-pályázatát, pedig ez a tanárokat, egyetemi oktatókat, irodalomtörténészeket összefogó szervezet immár évtizedek óta tevékenykedik (elismert színvonalon) a régió irodalmáért. E tanulságos eset kapcsán talán érdemes lenne elgondolkozni azon, hogy megfelelő módon történik-e annak a (szerény) összegnek az elosztása, amelyet a "város" és a "megye" - a Mecénás-alapokon keresztül - a kultúra támogatására szán. Rendelkeznek-e a döntéshozó testületek megfelelő szakmai kompetenciával? Ha nem, van-e intézményes garancia arra, hogy ezek a testületek érdemi (akár külső) szakmai kontroll után hozzák meg döntéseiket?
Kárpáti munkája tehát olyan tanulságokkal szolgál, amelyek messze túlmutatnak egy kétes értékű "irodalomtörténeti szemle" szakmai-módszertani problémáin. Ez a könyv sokat elárul a miskolci irodalmi közállapotokról is. És ha már megjelent, legalább e közállapotokkal szembesülő, illetve szembesítő diskurzusnak legyen a kiindulópontja.

1 SZENDREI János, Miskolcz város története, V (1800-1910), Miskolcz, 1911, 196-197.; HALMAY Béla, LESZIH Andor, Miskolc. Magyar városok monográfiája, Bp., 1929, 240.; ZSEDÉNYI Béla, Miskolc szellemi élete és kultúrája, Miskolc, 1929 (A Miskolci Ev. Jogakadémia Tudományos Értekezéseinek Tára, 33), 96-97.
2 ZIMONYI Zoltán, Irodalmi lapok, lapkísérletek Miskolcon 1880-1956, Miskolc, 1987 (Borsod-Miskolci Irodalomtörténeti Füzetek, 15), 5.
3 Uo., 13.
4 Lelkiismeretünk parancsára, Termés, 1937/1.
5 CSORBA Zoltán, Miskolc és Borsod az irodalomban, Miskolc, 1941. (Új, a szerző fontos tanulmányaival bővített kiadása: CSORBA Zoltán, Miskolc és Borsod az irodalomban. Irodalomtörténeti tanulmányok, szerk. PORKOLÁB Tibor, Miskolc, 1994.)
6 Erről részletesebben lásd: PORKOLÁB Tibor, A hagyományteremtés kísérlete (Csorba Zoltán több mint fél évszázados borsodi irodalomtörténetéről), A Herman Ottó Múzeum Évkönyve, XXXIII-XXXIV (1996).
7 Irodalom Miskolcon II. (A Napjainktól napjainkig), Miskolc, 2002. Előzménye: Miskolci irodalom - Irodalom Miskolcon, Miskolc, 1989.
8 A ciklon szélcsendjében. Emlékezések, dokumentumok Szabó Lőrinc 1956. október 23-i miskolci irodalmi estjéről, illetve Miskolc irodalmi életének szerepéről az 1956-os forradalomban, szerk. FAZEKAS Csaba, Miskolc, 2000.
9 KILIÁN István, Csokonai boldog napjai. Tanulmányok a költő borsodi, abaúji, zempléni napjairól és kultuszáról, Miskolc, 2001.
10 Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója (1892-1917), I-II, szerk. PORKOLÁB Tibor, Miskolc, 2001.
11 Megjelent: Új Holnap, 1996. júl.