PROGRAMOK
SZIMA    ARCKÉPCSARNOK    PROGRAMOK    MŰKÖDÉS    MAB

Kiállítások
   Jószay Zsolt székfoglaló kiállítása
•  Fotók
   Lóránt János Demeter székfoglaló kiállítása
   Vass Tibor kiállítása
•  Művek
Előadások
   Jánosi Zoltán székfoglaló előadása
•  Fotók
   Fecske Csaba székfoglaló bemutatkozása
•  Fotók
   Rudolf Mihály székfoglaló előadása
•  Fotók
   Jurecskó László székfoglaló előadása
•  Fotók
   Kishonthy Zsolt székfoglaló előadása
•  Fotók
   Kárpáti László és Porkoláb Tibor székfoglaló előadása
   Cs. Varga István székfoglaló előadása
Egyéb Programok
   Feledy Gyula (1928-2010)
   Magyar Tudomány Ünnepe 2011
•  Fotók
•  Meghívó
   A Napjainktól az Új Holnapig
•  Vass Tibor
   Kondor Béla-emlékest
•  Fotók
•  Meghívó
   Honlap debütálás
•  Fotók
   Lillafüredi koszorúzás
•  Fotók
   Dobrik István írásai
   Múzsák kertje
   Széchenyi Istvánra emlékeztünk
Művészeti Szabadegyetem
   Művészeti Szabadegyetem 2013/2015
   Művészeti Szabadegyetem 2012
   Művészeti Szabadegyetem 2011
   Művészeti Szabadegyetem 2010
   Művészeti Szabadegyetem 2009
•  Fotóalbum
   Művészeti Szabadegyetem, 2008
•  Fotóalbum
Serfőző Simon

A Napjainktól az Új Holnapig

A tanácskozás témájának sok vonatkozásban érintettje vagyok. 1968-tól a megszűnéséig voltam a Napjaink versrovatvezetője, még ha éveken át az impresszumban Kalász László volt is feltüntetve a rovat gazdájaként. A Holnap című folyóiratot két és fél évig vezettem, majd az Új Holnappá átalakulása után a lap főszerkesztő-helyettese, később főmunkatársa, végül elcsapottja lettem.
Illendő lenne tehát akár összegzését is adnom az elvégzett munkának. Ez azonban nem kis elmélyülést igényelne. Ez helyett néhány nyitva hagyott kérdést teszek fel, elsősorban magamnak. Például: tudtam-e szolgálni - s milyen eredménnyel? - arra érdemes ügyeket. Tudtam-e segíteni szóban és tettekben kibontakozásra méltó folyamatokat, képviselni azok ügyét, akikért szólalnia kell az irodalomnak, ne önmagának tetszelegjen? Az olyan lap - kevesek, a brancsbeliek kivételével - kit érdekel? Esetleg a szakmát. Ennél azonban jóval meszszebbre kell tekinteni. Túl ezen, számot kellene adnom engedékenységeimről, hiszékenységemről a kiállásban, amikor amiben hittem, be kellett látnom tévedésemet. Amikor akikben hittem, csalatkoznom kellett.
Szép számmal akadt ilyen. Hiszen voltunk néhányan, akik nemegyszer meg-megelégeltük a folytonos kompromisszumkötéseket, visszavonulásokat. Csak éppen akiben a legjobban biztunk, az lépett vissza, adta fel a szembehelyezkedést a pártbizottsági "jóbarát" figyelmeztetésére. Vagy amikor azok a munkatársaim fordultak ellenem, akikkel - azonos szándékokkal - együtt indítottuk a Holnapot, én szerveztem őket magam köré, s vitték aztán csődbe a lapot. Kabdebó Lóránt tudta csak úgy-ahogy talpra állítani, én erre már képtelen voltam, úgy lejáratódtam, s be is sározódtam. Évekig mosakodhattam.
Akik ezt tették, hol vannak azóta! Hol a megalomániájukkal, hogy abból a támogatásból, amiből egy lap is alig tudta fönntartani magát, abból hármat is ki lehet hozni? Hol van, aki ígérete szerint, szalmahordókosárral hordja majd a pénzt? Aki kezdeményezte - s ebben a mesterkedésben akadtak társai is -, hogy le kell váltani a főszerkesztőt: túl nemzeti érdekű a lap, át kell alakulnia más szemléletűvé! Átalakult - érdektelenné! Bár voltak, akik égre-földre dicsérték! Én sem marasztalom el valamennyi közlését. Csak az egyneműségét, azt igen!
Az volt mindig a célom, az a hit, ábránd vezérelt, hogy Miskolcon országos hírű-rangú folyóirat teremtődjön. Egyenragú az Alfölddel, Jelenkorral - s mért ne! - a fővárosban szerkesztett orgánumokkal. A Tiszatájnak sikerült ez a csoda. Mutatkozott erre esély a Napjaink esetében is. A Hetek és a Kilencek költőinek a lap köré szervezésének ideje ez. Fontos megjegyezni, hogy a főszerkesztő ebben az időben Gulyás Mihály volt. Az ő távozásával azután sok minden megváltozott, jöhetett a középszer, a túlzó óvatosság, visszafogása a kitöréseknek.
S amikor a körülmények változtak, enyhült a politikai nyomás, nyíltak a kapuk, nemhogy nyitott volna a lap, inkább bezárkózott. Azt a rangját is elvesztette, ami addig még mutatkozott. Hiteltelenné vált, közölni benne szégyen volt. Lassan már alig kapott közölhető anyagot. A rangosabb szerzők elfordultak a Napjainktól, különben csak lejáratódtak volna. Azt kell mondanom, szükségszerű volt a lap bukása. Azok között voltam, akik a felszámolására szavaztam. Jól tudván, könnyebb valamit lerombolni, mint fölépíteni. S ez ebben az esetben is igaznak bizonyult. Ám más kiút nem mutatkozott.
A Holnap beköszöntő írásában vállaltuk a Napjainkkal való részbeni folytonosságot. Arra tettünk kísérletet, hogy "megvalósuljon a valóságra koncentráló, művelődési folyamatokra, a társművészetekre, társadalmi életünk változásaira figyelő, helyi elkötelezettségű, a határokon is átnyúló érvényű folyóirat koncepciója". Össze kívántuk fogni "az itt élő, az innen elszármazott, s mind az előző folyóirattól elidegenedett, szétzüllesztett írástudókat, ideértve a régióhoz tartozó határon túliakat is. Segítséget kívántunk nyújtani az ottani magyarság nyelvének, kulturális örökségének megtartásában, mindannyiunk önbecsülésének, méltóságának visszaszerzésében, önépítésünkben".
E cél elérése érdekében még azt is zászlónkra írtuk, hogy új olvasók megnyerése érdekében színvonalbeli engedményekre is hajlandók vagyunk. Ez a szándékunk azonban hamarosan tarthatatlannak bizonyult. Ha komolyan vesszük magunkat, odáig mégsem ereszkedhet alá a lap, hogy NB II-es folyóirattá váljon, mint ahogy ezt a Holnap egyik munkatársa mérceként kívánta megszabni.
Minden vidéken szerkesztett irodalmi lapnak örök dilemmája a helyes arányok megtalálása. A helyben és máshol élő alkotók megfelelő mértékű szerepeltetése egyrészt, másrészt a színvonalból mennyit szabad engedni azért, mert az illető helyben él. Azután: milyen arányban foglalkozzék lokális és országos jelentőségű irodalmi-kulturális eseményekkel.
Mindez nem gond akkor, ha az az esemény - színházi bemutató, képzőművészeti kiállítás - országos jelentőségű, vagy jobbnál jobb alkotók élnek az adott folyóirat vonzáskörében. Ahol humán egyetem van, s számos irodalomtörténész, kritikus segít a szerkesztésben, az irányvonal kialakításában.
Más a helyzet a humán tradíciókban szegényes városokban, amelyek sorába Miskolc is tartozott, sok vonatkozásban tartozik ma is. Számos dologban meg kell alkudni, hogy a folyóirat ne idegenedjen el környezetétől. A megalkuvásnak azonban határa van! Az nem jelenthet kizárólagos előnyt más szerzőkkel szemben, mert valaki Miskolcon vagy a megyében él. Nincs miskolci, megyei irodalom, mint ahogy nincs kárpátaljai, erdélyi irodalom sem - csak a hely színeitől átitatott, a hely sajátosságait felmutató magyar irodalomról beszélhetünk. S a mércének, amit a magyar irodalom jelesei állítottak fel, vagy meg tud felelni valaki vagy sem, illetve látni-e esélyt, hogy megfeleljen. Előnyt csak a lehető legjobb színvonalú alkotás élvezhet. Ami nem jelenti azt, hogy pályakezdők, tehetséges fiatalok ne számítsanak segítségre. Nekik mindenkor nagy szerepük volt, lesz a megújulásban, új távlatok meghódításában.
A vidéken szerkesztett folyóiratnak arra is ügyelnie kell, hogy az egyik irányzat ne szorítsa ki a másikat. Attól még lehet irányzatos lapot is szerkeszteni. A Napjainkban, Holnapban szerepelt Ratkó és Tandori, Bella István és Balla Zsófia, Utassy József és Zalán Tibor, Tamás Menyhért és Papp Tibor, Farkas Árpád és Kukorelly Endre. A hangsúly az előbbieken volt, túlsúlyban ők jelentek meg verseikkel. Ám amikor az utóbbiakra épített a lap - Jenei László főszerkesztése idején - Bella Istvánék, Tamás Menyhérték, Utassy Józsefék végképp kiszorultak. S nyilvánvalóan ilyen helyzetben már nem kívánt szerepelni benne a helyben élők közül Kalász László és én sem. Így is provinciálissá és érdektelenné válhat egy lap.
A Napjaink agóniája, megszűnése, illetve a Holnap elindulása, s még azt követően is rövid ideig, volt egy rövid időszak, amikor az Írócsoport mellékletet jelentetett meg az Észak-Magyarországban, később Literátor és Kilátó címmel jelent meg irodalmi melléklet, a Déli Hírlapban Provincia címmel, két vagy három száma jelent meg az Új Kilátónak, három-négy száma a Miskolci Fórumnak, az Időjeleknek, a Holnap mellett megjelent az Orpheus, majd az Apollonnak jelent meg egy száma, a Dimenzióknak több is. A Miskolci Rádióban rövid ideig havonta jelentkezett a Jelenidő irodalmi-kulturális magazin.
Mára mi maradt ezekből?
Egyedül az Új Holnap. S az sem folyóiratként jelentkezik már. Miskolcnak mára nincs irodalmi folyóirata. Periodikája csak. A kettő nem ugyanaz. A folyóirat funkcióját a periodika nem tudja betölteni. Legyen az bármilyen tetszetős küllemű, jól szerkesztett lap. Ez ugyanis örömmel elmondható a mostani Új Holnapról. Csak éppen elvesztettük a folyamatos jelenlétet az irodalomban. A mostani lapnak nincs esélye arra, hogy egy sorban említessék a Tiszatájjal, Forrással, más, havonta jelentkező orgánumokkal. A központi alapból is ennek függvényében kap vagy nem kap támogatást. Az említett folyóiratok 10-15 millió forintból gazdálkodhatnak, mi ennek csak a töredékéből.
Biztosra vehető, hogy ez és sok más ok is közrejátszott abban, hogy jórészt eltűntek azok az írók, költők, kritikusok a folyóiratból, akik régebben állandó munkatársaknak számítottak. Pedig időnként látni, ki mindenki állandó szerzőnk lehetne. Egészen jól megférnének a különböző törekvések. Olvasni is jobb az olyan lapot, ahol rácsodálkozhatunk irodalmunk sokféleségére, gazdagságára.
A szerzők visszaszoktatásának azonban elengedhetetlen feltétele a velük való kapcsolattartás. Az Új Holnap nem mindegyik "korszakában" volt ez bevett gyakorlat. Nem tartottam szerencsés megoldásnak, hogy a TIT-ből a folyóirat egyszercsak kiköltözött az Egyetemre, hogy aztán ez a helyi szervezet gallyra vigye. Pedig voltak jelek, amelyek figyelmeztetőek voltak. Ezt követően főszerkesztőváltás történt, ez azonban túl sok jót nem hozott az irodalomépítésben. Pedig tekintélyes írók, költők álltak a lap mögé. Csak éppen munkáikra nem tartott igényt az új vezetőség. Ezért is léptem ki a szerkesztőbizottságból. Demonstrálandó fenntartásaimat. Talán a mostani felállás ígéretes változásokat hoz majd.
Az irodalom más idevalósi érdekű területére azért nem térek ki, mert az írócsoport tisztújító összejövetelére heteken belül sor kerül, ott kívánom elmondani szervezeti életünk ellehetetlenülésének körülményeit. Magárahagyottságát helyben és az anyaszervezetben. A kortárs magyar irodalom kiadójának számító Felsőmagyarország Kiadóról pedig azért nem szólok, mert a telephelye magánlakás, s magánalapítvány működteti, noha közpénzekkel dolgozik. S mivel én vagyok a vezetője, nem az én tisztem értékelni a tevékenységét, szerepét az irodalomban. S azért sem, mert Miskolchoz talán csak annyi köze van - bár nagyon sok, a városban, megyében, a régióban élő szerző könyve jelenik meg a neve alatt -, hogy itt tevékenykedik. Végül is ennél több nem köti ide. A ritka harminc-ötvenezer forintos támogatás, ami egy-egy kiadványunkra esik, nem nevezhető erős köteléknek. Pedig ha több megbecsülésben részesülne, több lehetősége lenne terjeszteni a város, s eme táj jó hírét, emelni Miskolc rangját. Ráférne. És meg is érdemelné.