PROGRAMOK
SZIMA    ARCKÉPCSARNOK    PROGRAMOK    MŰKÖDÉS    MAB

Kiállítások
   Jószay Zsolt székfoglaló kiállítása
•  Fotók
   Lóránt János Demeter székfoglaló kiállítása
   Vass Tibor kiállítása
•  Művek
Előadások
   Jánosi Zoltán székfoglaló előadása
•  Fotók
   Fecske Csaba székfoglaló bemutatkozása
•  Fotók
   Rudolf Mihály székfoglaló előadása
•  Fotók
   Jurecskó László székfoglaló előadása
•  Fotók
   Kishonthy Zsolt székfoglaló előadása
•  Fotók
   Kárpáti László és Porkoláb Tibor székfoglaló előadása
   Cs. Varga István székfoglaló előadása
Egyéb Programok
   Feledy Gyula (1928-2010)
   Magyar Tudomány Ünnepe 2011
•  Fotók
•  Meghívó
   A Napjainktól az Új Holnapig
•  Vass Tibor
   Kondor Béla-emlékest
•  Fotók
•  Meghívó
   Honlap debütálás
•  Fotók
   Lillafüredi koszorúzás
•  Fotók
   Dobrik István írásai
   Múzsák kertje
   Széchenyi Istvánra emlékeztünk
Művészeti Szabadegyetem
   Művészeti Szabadegyetem 2013/2015
   Művészeti Szabadegyetem 2012
   Művészeti Szabadegyetem 2011
   Művészeti Szabadegyetem 2010
   Művészeti Szabadegyetem 2009
•  Fotóalbum
   Művészeti Szabadegyetem, 2008
•  Fotóalbum
Az előadás szövege

Jánosi Zoltán
Két költő a Bódva völgyéből:
Kalász László és Fecske Csaba verseiről
 
    
   
A televízióban nemrégiben nyilatkozta egy Amerikában élő magyar embertársunk, hogy – noha bejárta szinte az egész világot – a világ legszebb vidéke mégsem más, mint a Bódva völgye. Ennek a kis tájegységnek ugyanakkor nem csupán természeti, építészeti értékei vannak, mint például az edelényi kastély, a boldvai templom, a különleges növényzet és kőzetanyag, hanem számottevő erőt képviselő szellemiek is. Ezek közé tartozik két költőnek, a Perkupáról indult Kalász Lászlónak és a Szögligeten született Fecske Csabának a munkássága is.
A Szárhegy déli nyúlványán elterülő, 1249-ben már írott forrásban is megemlített Szalonna település, ahol Kalász László 1959-től 1982-ig tanított, és haláláig (1999) élt, centrumában az Árpád-kori templommal – 1959-től ugyanazt a világfókuszt, a lét középpontját jelentette a borsodi író számára, mint Benedek Eleknek Kisbacon, Fábry Zoltánnak Stósz vagy Bogumil Hrabalnak Prága. Egész költői világképének centrumává válik a hegyekkel és erdőkkel körülölelt falu, „a lábnyom-világ”, a völgyben csörgedező Rakaca-patakkal (majd az ott kialakított Rakacai víztározó-tóval). A táj emberi világa és annak kultúrája egyszerre a legfontosabb öröksége, kihívása és felhajtóereje Kalász László művészetének. Eredendő, származásából is következő szociális érzékenységéhez e kettős forrásból: egyszerre a táj és az emberi környezet sugallatára társítja hozzá a népköltészet s az átfogóbb népi kultúra, majd a Kalevala értékeit. József Attila, Illyés Gyula, Kormos István és Nagy László nyomán olyan költői útra lép, amely költészetünk „bartóki” vonulatának nevezett irányaként a népi és az archaikus kulturális tradíciókat – a világirodalom hosszabb ívű törekvéseihez is illeszkedő poétikájában – az aktuális nemzeti történelem értelmezésével és az adott kisvilág szociális helyzetének következetes elemzésével köti össze. Már pályája kezdetén karakteres erővel jelennek meg alkotásai közt az ezekből a sajátos esztétikai és eszmei, gondolati forrásokból egybeálló poétikai formák. (Úgy hogy mindenki hallja, Némán ügetnek, Egészét, A semmi fordul, Fut énekelve).
A Kalász László közvetlen költői közösségét adó Hetek alkotói: Ágh István, Bella István, Buda Ferenc, Raffai Sarolta, Ratkó József és Serfőző Simon a hatvanas évek közepén jelentek meg a magyar lírában lazább, de határozott poétikai és gondolati arcélű költői csoportosulásként. Csapatuknak a közösen példának tekintett elődök és kortársak: József Attila, Illyés, Nagy László költői iránymutatásai és a magyar világ új poétikai értelmezésének akarata adták (a Prágai Tavasz kibontakozásának és letörésének időszakában) a legmarkánsabb, őket egy közösséggé formáló elemeit. Az egymástól távoli utakról, mégis egy irányba elinduló szerzők Kabdebó Lóránt (Napjaink) és Farkas László (Új Írás) által támogatott közössége, az alig egy-két évvel utánuk induló Kilencekkel együtt a magyar líratörténetben is újító szellemű poétikai igénnyel lépett fel. Nagy László, Juhász Ferenc metaforikus, intenzív képvilága és Pilinszky János, Nemes Nagy Ágnes elvont tárgyias költészete mellett szorosan a mindennapokhoz, a szocializmusnak nevezett társadalmi formáció csapdáiban vergődő emberi világhoz hajoltak; s egyszerre szociografikus erővel és új költői programot kimunkálva kísérelték meg a közéleti költészet átértelmezését: a korábbinál emberközelibb poétikai perspektíva megnyitását. Egy olyan új szerkezetű, s (például) Nagy Gáspár lázadó magatartásáig vezető, a társadalmi életre következetesen figyelő lírai modellt vázolva föl, amely már nem egy felépítendő, a politikától kreált vagy importált ideálvilág eszményeiből indult ki, hanem az adott emberi és nemzeti közösséget – a társadalomra, a lélekre és a sors mindennapos gondjaira koncentrálva –, a maga legsúlyosabb problémáival szembesítette.
Kalász László életműve az észak-borsodi (tágabb atmoszférájában az északkelet-magyarországi), a vidéki emberi világ értelmezésével teszi teljessé ezt a nagy, közös képet. Költői arculatát is ennek a jellegzetes – csodálatos és nyomorúságos – kisvilágnak a tükrében alakítja ki. Alkotásainak legfontosabb esztétikai eredményeként két olyan jellegzetes műfajváltozatot hoz létre, amelyek sajátosan teszik felismerhetővé és líratörténeti értékűvé – és Kalász László-i formátumúvá – az általa kialakított műfajtípus-variánsokat. Az egyik a rövid, a rendkívül sűrűvé koncentrált, szinte miniatűr „bartóki dal”, a másik egy hosszabb alkotásforma: a „kalevalai” ihletésű költemény.
A maga különleges, „bartóki” dal változatát a szerző elsősorban a Bódva-völgyi népkulturális hagyományok, különösen a népdalok, a tudatosan megismert egyéb magyar folklórszöveg-örökség, a Kalevala képalkotó asszociativitása és a folklórt átemelő József Attila-dalok nyomán alakítja ki. Azt a dalt választja tehát meghatározó műfajának, aminek elemi formáit, akár a Bódva-völgy patakjai a vízben oldott ásványokat, szinte ösztönösen, gyerekkorától forrasztotta magába, s aminek a maga korában szinte az utolsó énekese volt.
A dalforma valóban kikerülhetetlen, mágikus ajtaja, valóságos Északnyugati-átjárója annak a vizsgálódási szándéknak is, amely e költészetben az egyetemes poétikai hullámverések áramlatait keresi. A költőt mérő kortársi kritika egyértelműen bizonyította be, hogy a dal a Bódva-völgyi költő mennyiségileg és minőségileg is legjellegzetesebb műfaja, olyan erejű műfaji entitás, amely nemcsak stílusának, világképének, esztétikai elveinek, poétai látásmódjának lényegszerű elemeit koncentrálta magába, hanem a költőt mérő több évtizedes előzetes kritikai tapasztalatot is szinte egyöntetűen maga köré sűrítette. Így lehet Kalász jellemzője (a róla írt kritikákból idézve) egyidejűen a "kezdettől fogva a teljes egyszerűségre törekvés", másfelől pedig "a homogenitássá olvadó kétszólamúság". (Keresztury Tibor) Az ellentmondások oka ugyanakkor nyilvánvaló: a Kalász-dalok külső formája (dalszerű alkata) és a beléjük helyezett ambivalens-disszonáns, sokrétű "tartalom" között feszül.
Dallá csendült nagyepika, sóhajjá fújt Kalevala? A bonyolultság mint egyszerűség? A fogalmak szokatlan kontrasztja és egymásba áramlása ez, de Kalász valóban nem tesz mást. Amit a legjobb dalaiban elénk varázsol: a nagyepika kristályszerkezete, sodródó falevélbe bűvölt Kalevala-zúgás, két faág közé, pókhálóba rajzolt, zsugorított mítosz; rézpénzen csillanó kozmogónia, hősi ének lebegő madár-csontozata, miniatűr teremtésmítosz, ballada-pehely, nagy drámai ütközések, átfogó létbeli ambivalenciák gyöngyszemmé sűrített pillanata. Az érett Kalász-dalok egy rétege - nézeteim szerint legértékesebb része - éppen ezért nemcsak hogy nem szorítható bele a dal történetileg kialakult fogalmának egyetlen tiszta alcsoportjába sem, hanem több ponton is ellenszegül a dalműfaj átfogóbb, konzervatív értelmezésének is. A költő e versei a dalforma köztudottabb kategóriáit a műfajkiterjesztés és -átalakítás nagy eredményeként törik át.
A Kalász-költemények tele vannak epikus és dramatikus elemekkel, a versek hőse igen gyakran valamilyen szituatív, rituális keretbe, hálózatba foglaltan mutatkozik. Kabdebó Lóránt arra figyel föl korán és élesen, hogy a Kalász-vers csak látszólag "könnyű, sőt könnyed. Mások tragédiákat írnak oly témákról, amelyeket ő dalba fog." A drámai és epikai elemek "elemi mag"-szerű jelenlétét igazolhatja e művekben az is, hogy amikor a költő a dal hosszabb verssé fejlesztésével kísérletezik (mintegy "kicsomagolja" tömör dalait), ösztönösen a dalai belső szerkezetében rejtező epikus-drámai irányokba tágít (Végtelen rét havában, Tetejetlen fa, Nőttön nő).
E dramatikus-epikus erőrendbe izzó fényekkel áramlik be a mitológia is. A Kalász-versnek ezt az átfogóbban is egyik legfontosabb rétegét jeleníti meg a szerző egyik legismertebb műve, az Anyámnak kontya van című alkotásra. Ez a mű nemcsak epikus-dramatikus elemeket és kisebb mítoszvonásokat tartalmaz, hanem mindössze tizenhárom sorában a teremtésmítoszi hagyaték legfontosabb elveit is magába tömöríti. Az "asszony és termékenység" ("szépség a fánál") motívumot mint archaikus világközéppontot és emberérdekűséget köti az édesanyja alakjához. A Japántól Indiáig, Afrikától Amerikáig és a mediterrán Európáig kimutatható s műalkotások: rajzok, szobrok, festmények, valamint rítusok, hiedelemelemek gazdag sorában megelevenedett arche-képzetet Kalász a Bódva-völgy népi hagyományaiból kiemelve csiszolja tökéletes műremekké, a generációk váltásában is az anyába tömörített létérdekűséget nevezve meg követendő életelvnek.
Egy másik közismert Kalász-mű, a Pilátus vagyok, létkonfliktusok disszonáns hálózatát foglalja magába koncentrált rövidségben. A keresztény történetiségből átvetített kettős emberi természet a személyiség egyedi zártságában jelenik meg feszítő erőként, s a vers alanyának keretein belül mutatja a lírai hőst egyszerre kezeit mosó Pilátusnak s keresztre feszülő Krisztusnak. Dinamizmusa még a kevésbé elvonatkoztató, az ábrázoló hajlamú verseit is külső és belső erők ütközésével, drámai esélyekkel, meg-megújuló egybecsapások ígéretével itatja át. "Nála a táj mozgásában létezik, lüktet az ember [...] A világot állandó változásában követi." (Kabdebó Lóránt) Ez a dinamizmus csak fokozódik, ha az embert és környezetét elemző vers erősebb mitikus-filozofikus tartalmakkal töltődik fel, mint a mindenségért viaskodásban, a világalakításban egyszerre kétféle mítoszi gesztust elénk vetítő A semmi fordul című műben : „A semmi fordul / másoldalára: ez a minden / ha feldobom: sátán / ha leesik: isten.”
Vagyis igen sok Kalász-dal korántsem puszta hangulatot, oldottabb érzelmi minőséget közöl, hanem ítéletet, élményt, látomást, világképet, történelmet, élethelyzetet, annak racionális analízisét és mítoszi alapállást is egyszerre, s mindezt ellenpontozó, kontrasztív, nyugtalan, dinamikus poétikai erőtérben. Kalász dalköltészete ezért szegül szembe a különféle líratipológiák kanonizáló hajlamával.
Honnan tehát e szűkszavú, rövid, szinte "sziluettszerű" (Cs. Varga István) dalok műfajteremtő modernsége, ami olyan verseket eredményezett, mint az Én láttam őt, a Virágok bódulnak, az Énhozzám lejönnek, az Úgy, hogy mindenki hallja, a Mintha rögtön meghalnék, az Elzúgott már, a Vad ujjal int, Az égből, amelyekről Iszlai Zoltán Kalász költői eljárására is összegzésszerűen mutatva rá ezt állapítja meg: "Sosem akarta nagy formátummá szervezni az egyes verset,  mégis nagy formátuma van a versfolyamnak, mert nyolc-tíz sorban képes összefoglalni mindazt, ami az adott verspillanat tartalma."
Amint azt a bevezetőben jeleztem, Kalász László a népdalból és a magyar költészet "bartóki vonulatából" feléje hullámzó örökséget a folklór terepeiről tovább dúsítva fejleszti ki jellegzetes "léthelyzet-sűrítő" dalait. Akár Sinka István, Erdélyi József, s később Nagy László, Kányádi Sándor alkotásaiban, a verbális és rituális folklór költészetét alakító első impulzusait az ő esetében is a szülőföld kisvilága adja. A Bódva-völgy gazdag és sokrétű hagyományt küld az induló költő világszemléletébe, s ennek az erőnek az első versektől az utolsókig ott lehet érezni formáló kezét költészetében. A Bódva-völgy népi hagyománya nemcsak a népi irodalom műveiben bővelkedik, hanem a népi építészet, díszítőművészet, szövés, népi szokások, hiedelmek, táncok és dalok különböző jelrendszerekben megtestesülő értékeiben is. (Lásd: Bodnár Mónika és Rémiás Tibor szerkesztésében a Tanulmányok a Bódva-völgye múltjából, 1999, című munkát.)
S ez az archaikus izotóptömeg sokféle, de mindenütt jórészt azonos kristályszerkezetet - az áttűnő archaikus mítoszét - vetíti rá Kalász László képalkotására, nyelvére és a szemléletét elsősorban a dalműfaj miniatűr galaxisában modelláló lírikusi világképére is. Meghatározó módon alakítja ki azt a poézisünkben Sinkánál feltűnő (Pomogáts Béla által az ő műveihez kapcsolódva leírt) s Kalásznál is újjászülető – de Sinkával ellentétben nem a ballada, hanem a dal felé forduló – "barbár költészettant." Akár korábban Sinka (s később például a hasonló húrok hangján megszólaló Kiss Benedek), Kalász is "emlékezete ősrétegéből" hozza fel a hangulatokat, érzéseket, "zsigereiben, ösztöneiben, érzékeiben" "a leginkább ősit" képviseli; "a varázsolni tudó nyelvi erőt, azt az eredendő költőiséget, ami úgyszólván a tárgyak mibenlétére is tekintet nélkül, az egész általa érzékelt világot, örömet vagy bánatot képes dallá, költészetté lobbantani". (Kis Pintér Imre) E "barbár költészettan" legfontosabb nyelvi-stiláris jellemzője a metaforáknak és egyéb képi szerkezeteknek a nyelv elemi, már-már archaikus állapotába történő visszavonása, a szemiotikai-hangtani-ritmikai archaizmus. Ez a nyelvi attitűd a kifejezés során egyszerre nyit meg mágikus, mitikus és szürreális tartalmakat, miközben a szavakba rögzült érzékelési és minősítési formákon, az archaikus-primitív világ szemléletét idéző aurában mégis a valóság eleven, nyers tipologizálása, analízise üt át. Ez az eljárás a nyelv referenciális, emotív, konatív és poétikai funkcióit szinte az első megnevezés atavisztikus állapotára, archaikus poétikai koreográfiájára, jelentés- és hangtanára kopírozza rá. A tó, a hegyek és az ég határolta kisvilágban élő költő így láthat a gyászában "nagy föld alatti madarakat", ahogy "keringenek / karmuk begörbül / nem bírnak kitörni / a földből" (Meghalt), válogathatja "az angyalok fülönfüggőit", a csillagokat nagyság és fényesség szerint (A bazár). Zárt – részint szeretett, részint viszont egész személyiségét rácsként körbeszorító – szűkebb hazájában úgy aprózódik szét élete is, mint ahogyan a szó "fogak malmán megtörik" (Kardom is kőből). Önértelmező képeiből idézve: fáradt véréből a táltos ló kiüget (Van harc), gondjai nehéz tulkok (Kapd fel), napot is kikaparó körmei a gallyakhoz nőnek (Megdől az ég), és a szájából kiejtett szóra "rácsapnak hollók varjak / gyökerét is kitépik" (Ne védj meg).
Kalász László „bartóki” dalai tehát nem futó hangulatokat, lazább érzéseket közvetítenek, hanem rendkívül kiterjedt látóterű és intenzív létállapot-sűrítmények. Epikát, drámát, lírát tömörítve magukba, egyszerre ősköltészeti gesztussal és a korszerűség villogó dinamizmusával formálják verssé a Trianon után a geográfiai perifériákra rekesztett területen élő, az erdők, hegyek, vizek s egy keletről katonai erővel importált szellemiség erői közé zárt szűkebb emberi közösség mindennapos, de a periferikus létkeretek ellenére is nemzeti és egyetemes problémáit. S a személyes lét ütközéseit, elmélyüléseit, derűit és válságait is. E dalokban Kalász legfontosabb témáiként az emberi-nemzeti kifosztottság (Megütött népemmel, Nem tudom), a személyes és történeti kilátástalanság (Csak a fák, Az ég szélostora, Mögöttem), a perspektíva-hiány, a sivár tájjal és a szellemi környezettel küszködés (Mindennapos, Foggal és körömmel, Most már), a pusztulás problémái (Abortál, A toronyban), a táj és az ember archaikus vonásokkal teli kapcsolatrendszere (A hegyek, Énhozzám lejönnek, Hajnalán), a szűkebb táj s azon át a haza szeretete (Német, tatár, török, Már robban), a családi lét (Nézlek, Tavasz lesz) és a barátság, emberség szigetként megképződő erői (Szeret az ember, Mintha rögtön, Fogy már életemnek) nyilatkoznak elsősorban meg. 
A Kalász-dalok éppen azért különleges státusúak a kor lírájának „bartóki” törekvéseiben, mert legjobb darabjaiban egy szegény és izolált történelmi és kulturális peremvidék tradícióiból és aktuális emberi-társadalmi helyzetéből képes a szerzőjük – elődeihez viszonyítva is ritka tömörséggel és az archaikus „poétikára” figyelő szintézis új minőségi vonásaival – a kor költészetében fellépni. Alkotói szemléletét több vonásában az az "archaikus költészettan" alakítja ki, "amely a népballadákban, paraszti siratókban és ráolvasásokban" (Pomogáts Béla), a népdalokban, a gyermekdalokban, rítusszövegekben tanulmányozható közvetlenül. A mágia, animizmus, totemizmus és mitikusság a szerző képalkotásának, lét- és sorsanalizáló világképének éppúgy részei, mint az Arany Jánosnál hasonló szférákból felszökő Chagall-féle látomásvilág. (Keresztury Dezső)
   
    Virágok bódulnak
                    a réten
    s állatok párzanak
    isten ugrál
                    foszlott zsebében
    tüzes pénz rázkódik
                    a Nap
                         (Virágok bódulnak)
            
A Kalász-daloknak ez az archaikus hangoltsága, a dalokba beáramló teljesebb primitív atmoszféra és perspektíva az, amely széjjelfeszíti a műdalok kereteit, drámával, mítosszal, egy ellentmondásokkal teli világ feszüléseivel, az emberi szerep súlyos problémáival tölti fel azokat. Kalász verseinek hátterében a folklór első és végső nagy tapasztalata, a küzdő elvű, archaikus hős áll. Ő teszi, hogy a költő "versében a veszélyt nem ismerve labdázik istennel, sátánnal, rakétával, pusztuló nyugalommal." (Kabdebó Lóránt) Az ő reprodukált karaktere eredményezi, hogy a lírai én "az elemekkel társul, magva lesz ezer galambnak, a tekintete villám, nap a pupillája, szíve a jövendő győztes élet, dühe toportyán karma." (Ágh István) S ő tágítja a költő "bartóki dalait" is a nagyobb arányok: a Kalevala világa, mitológiája, eposzi stilizációi felé. S ezen jegyek alapján lehet kijelölni Kalász "bartóki dalainak" líratörténeti helyét is az orosz Szergej Jeszenyin, a spanyol García Lorca, a chilei Pablo Neruda, a szerb Vasco Popa látásmódja és műformái közelében, a magyar lírában pedig Kormos István és Nagy László  "bartóki dalai" mellett, nem messze Rákos Sándor primitív lírát imitáló műveitől, Weöres Sándor rövidre fogott, "sűrű" mítoszinterpretációitól  s Oravecz Imre hopi mitológiát átlényegítő verseitől sem.
A másik poétikai ág, a Kalevala motívum- és formavilágából táplálkozó Kalász-művek középpontjában a magyar líratörténetnek is az egyik legigényesebb „félhosszú” „kalevalás” alkotása, a Végtelen rét havában áll. Benne összegzésszerűen és illusztrációs értékkel szemlélhetők mindazok az értékvonások, amelyek a finn művet forrásként alkalmazó hosszabb terjedelmű Kalász-verseket is jellemzik. Az is összegzésszerűen mutatkozik meg a műben, ami a Kalevala-ihletésű Kalász-típusú alkotások egyik legjellemzőbb sajátossága: hogy a finn eposz szemléleti vonalait és stílusmeghatározóit a szerző átlényegítő erővel vetíti rá a Bódva-völgyi kisvilág társadalmi és természeti szféráira. Kaló Béla gondolatát idézve, az ország egyik legtávolabbi zugában élő költő valóságos „szalonnai Kalevalát” teremt. Az ott élő emberek világa, az ott eleven társadalmi, morális és lelki problémák jelennek meg Kalász művein keresztül a Kalevalától örökölt művészi eszközök mezőiben. A táj, a hegyek, a völgyek, a vizek és az égbolt a Vejnemöjnen, Ilmarinen és Lemminkeinen-látta vidék jegyeit hordozzák magukon, s az itt élő költői személyiség – és gyakran embertársai is – az eposzbeli hősök vonásaival telítődnek.
Mindezek a sajátosságai a (Nagy Lászlóék nemzedéke után) többek között Kányádi Sándor, Szilágyi Domokos, Ratkó József, Kiss Anna verseiben termékenyen tovább alakuló „bartóki” líramodell és a folklór- és archaikum-asszimiláló egyetemes költői vonulat fontos alkotójává emelik Kalász Lászlót; aki a hegyek közé szorított világából kitörni akaró poézis és a személyes szabadság „végtelen rétjeit” a Kalevala és a népi kultúra tágasságaiban találta meg.

     *

Fecske Csaba noha ugyanabból a völgyből, Szögligetről száll fel a Pegazus paripa hátára, akárcsak Kalász László, noha hasonló végeredményre: a kifosztott és a vergődő Magyarország vonásainak megrajzolásához jut; egészen másféle mintákat követ, mint a Rakaca-patak menti mester. Nála a népköltészet nem játszik akkora szerepet, jóval rejtettebben tűnnek át motívumai a versein, mint a Kalászén. S az archaikus kultúrára, a Kalevalára, a kereszténység előtti mítoszokra a költészet barbár húrjaira is csak távolról emlékezik. (Csupán a keresztény mitológia kap nyomatékosabb szerepet munkáiban.) Képanyagában, látomásaiban, ritmikájában a folklórhatások jóval visszafogottabbak. A nagyításokkal, a kozmikus terek bejárásával, a küldetéses, a közösség-képviseleti költői magatartás fogalmaival jóval szerényebben él, mint a perkupai születésű elődje. Nála a mikrovilágra és a lélekre nagy érzékenységgel és részletességgel kiterjedő szigorú költői analízis kerül a középpontba, amelynek sajátos kifejlesztésében – habár vannak a Kalász-életművel is kisebb fokú érintkezések – elsősorban mégis az egykori miskolci vasutas-gyerek: Szabó Lőrinc volt a mestere. Az a médium pedig, amelyen keresztül, mint minden lényeges vonást magába sűrítő membránon, képet ad világáról, koncentrált lírai portrékat rajzol Borsodról és Magyarországról, az éppúgy, akár a Tücsökzene szerzőjénél, nem más: mint önmaga. Kalász személyisége az ábrázolások többségében mitikussá válik, vagy mitikus kohéziókba kerül; akárcsak minden szereplő vagy természeti elem versei erőterében. Nem így Fecske Csaba, a személyiség, a szögligeti alkotó műveiben.
Ő a leghétköznapibb, legprofánabb, „legfecskecsabább” marad, kozmikus esélyek, cselekvési arányok, mitikus perspektívák nélkül: pontosabban önmaga lesz a saját létének a lét valódi esélyeihez képest aláfokozott mítosza. De ez a mítosz már nem a Vejnemöjnenek, a Héphaisztoszok, a Heraklészok, az Aeneasok, a nagy küldetések mítosza. Hanem a személyes lét történeteiből, múltjából, emlékeiből, élményeiből, kapcsolataiból, „a hétköznapok gyámoltalan hőseiből” összeálló világ- és én-analízis, csupán emléke már a mítosznak. A költői képekben hordozott vázlata, olyan egyenes síkú tükör már, amelyben a mindennapi lét közvetlenül szemlélheti magát. A görbe tükrökben játszó mitologikus nagyítások, egymásra torlódó látomások, fölizzó remények nélkül, mint az alábbi Hétköznapi strófák című önhelyzet-meghatározásnak a magáért beszélő, az egész életműre jellegzetes érvényű soraiban (amelyekben a költő szinte az itt hagyott, megöregedett, lefokozott József Attila hangján beszél):
      
       létezem hiszen fizetem az adót
       és rubrikákba írják nevemet
       este mindig megnézem a Híradót
       dühömben olykor káromkodom egyet
       összekuszálom az álmot és valót
       nem vagyok képes megölni egy legyet
       elnézem a sarokban mint sző a pók
       s hallom kefélni a felettem lakót
      
A Fecske Csaba-versek szézám-ajtajának kulcsa ezért maga a személyiség: az az emberi arc, amely minden esetben a művek középpontjában áll. S mint magnetikus centrum szervezi a szóképek, szavak, minősítések, leírások és fogalmi ítéletek lírai bolygórendszerének hálózatát. A Fecske Csaba-személyiség pedig mindig kettős aspektusú: egyaránt szuverén, a maga pszichológiai-biológiai létébe zárt entitás, de ugyanakkor történelmi katalizátor is. Ebben az utóbbi természetébe, arcába, alakjába sűrűsödik előbb Szögliget és a Bódva-völgy, majd Miskolc és Borsod-Abaúj-Zemplén, végül pedig az egész Magyarország. Amikor tehát Fecske Csaba látszólag „csak” magáról beszél, akkor ezekről az emberi-geográfiai és történelmi dimenziókról is szól. Kicselezi az újabb keletű teoretikákat, a költészetet ezoterikus terekbe, a közösségtől, a társadalmi gondolatoktól távolodásra szólító burkolt vagy nyílt esztétikai imperatívuszokat; és úgy teremt – látszólag – személyiség-lírát; hogy közben ezen a membránon át – akárcsak Kalász, de nem a közvetlen kinyilatkoztatás vagy a mitizáló sorselemzés metodikájával – folyamatosan a valódi lét esélyei alá szorított emberi világáról beszél. Amikor a miniatűr, a bármilyen kicsi, a személyes emlékek sora válik sorssá, a lét nagyobb szabású illúzióit helyettesítő, de a személyiségben mégis fontos, mert egyedi, az egyetlen kincsként kezelt szellemi vagyonná, a világ, a társadalom, a szabadság hiányát, űrét kitöltő, helyettesítő matériává.
A Fecske Csaba-személyiség ezért hát koncentrátum is: a borsodi ember – de nem a felső „körökhöz” tartozó néhány száz –, hanem az alulsók, az oldalra sodortak, a lét emberi arányaihoz sem a szocializmusban, se most eljutni nem képesek, nem engedettek poétikai sűrítménye is. Az ő lírába vont személyisége jellegzetes „borsodisága” ellenére is maga Magyarország, pontosabban a magyarországi népek utóbbi ötven-hatvan évének tragédiája. Az 1956 után már a tragédia átéléséig, katarzisáig eljutni sem képes, az odáig vezető úton valahol ott hagyott, oda rekedt, torzóban maradt magyar létesélyek eleven foglalata. Ennek a személyiségnek a sorsjelölő alapkategóriája ezért a hiány, az ebben a történelmi struktúrában kiteljesedni, méltón élni nem tudás. A szerző arcát is a hiányok, az elmaradások, a kifosztottságok esztétikája építi. „Félreismert álarcba takarózom / fázom hiszen szűkében vagyok magamnak” – fogalmazza meg; és sorolhatnánk tovább a lét-és én-hiány hajszálpontos dokumentációját: „nem találok magamra senkiben”,  „elhidegülve álmaimtól” élek, a kézből, a létből elcsúszó dolgok közepette, mert „sohasem az jött, amire vártam”, s e jövőből kirugdosottságban már „akár nélkülem is boldogan elüldögélnék.” Fecske Csabának mind a költészete, mind pedig a fizikuma (jelképesen) ezt a fájdalmat hordja magán, ezt a stigmát: a letört, a maga kínjaiba öregedett, a megváltásig sohasem jutó, eljutni nem engedett ország sorsát. A költő fizikai léte, biológiai hányattatása, szenvedései ugyanis sohasem véletlenek: a személyes sors, a betegség, az a költői nyelven túl folytatódó szöveg, világszöveg, létszöveg. S ahogyan – Pilinszky Jánossal szólva – Auschwitz elhányt bádogkanalai képesek beszélni egy nép tragédiájáról és a világ bűnéről, éppúgy képesek ezekről értelmező szavakat mondani a magyarországi írók fizikai helyzete, arcuk ráncai, betegségei is. Balassi ágyúgolyó-ütötte, Zrínyi vadkan-szúrta, Petőfi orosz dárda-okozta, Radnóti fasiszták-lőtte sebétől a novellista Szabó István, az író Hajnóczy Péter öngyilkos alkoholizmusáig és mások sokféle bajáig.
Az alig ötvenévesen bottal járó, bicegő Fecske Csaba pontosan olyan, mint a vágyaiba törött, Európa hátsó udvarában botozgató, sántikáló ország. S ahogyan a sínekre fekvő József Attila, a haláltábort még túlélő, de tífuszban haldokló Gelléri, a meggyilkolt Szerb Antal, az orosz hómezőkre hurcolt és ott örök betegségeket kapott Zelk Zoltán, úgy hordja teljes fizikai valójában a magyar világ helyzetét Fecske Csaba is. S verseiben is élesen és pontosan kifejeződik ez az emblematikus modell. Költeményeiben nemcsak a fizikai, a hús-vér személyiség, az egyedi költő, hanem a magyar világ botorkál, botol, vagy éppen forog körbe, folytonosan fürkészve és vágyva, hol a múltba, hol a jövőbe kémlelve, de mégis kiúttalanul. Ebben a Fecske Csaba által látott és versekbe emelt magyarországi világban ugyanis, műveiből idézve tovább: „mindennek vége eleitől fogva”, és „minden, ami van, olyan csak mintha”, a „sűrűsödő semmiben” vergődik a lét, és „az lesz, ami volt”: mert „nincs út hova, nincs idő mire”, ezért hát „rákosan burjánzik a múlt.”  Fecske Csabának az egész költői világát az ezt a létérzést kifejező motívumháló uralja.
A kórházi szoba a benne haldokló rokonnal (Tanúid voltunk), az egykori kisvárosi gimnáziumi bál és a csókok (Kamasz), az első testi „szerelmi élmény” (Először) , az öreg szülők arca a szögligeti házban (Ők múlnak el, Ősz végén), a séták a miskolci külvárosi utcákon (Őszi reggel, Mint halott rigószemek) mindennek a beszorított perspektívák közé kényszerített létnek a képkockái abban a filmben, amelyet a 20. századvégi és harmadik évezred-kezdeti magyar létről forgatnak a legnagyobb iker-rendezők: a Történelem és az Idő. S amely errefelé, a Sajó-, a Hernád- és a Bódva-völgyben Fecske Csaba-i arccal botorkál a maga jövője, avagy a végkifejlete felé. Ez a belső lírai táj így Magyarország allegóriájává nő: a válságaival küszködő, múltjának egy-egy  fényesebb vagy meghatóbb vagy egyszerűen csak a többinél kevésbé sötét emlékébe menekülő, léte kis köreit rovó, élete mikro-tájait, miniatűr szépségeit felnagyító országévá, annak a lakosokban hordott közelmúltbeli történelmévé és jelenbeli sorsává. Fecske Csaba a Szabó-Lőrinc-i típusú szigorú analízisével a legpontosabb módon Magyarországról: a lecsonkolt remények roncsai közt botladozó, önmagába kapaszkodó, sem külső erőkben, sem volt, sem jelenkori vezetőiben, sem Európa jóakaratában nem bízó magyarországi népek sorsáról beszél, ahol már „kiveszett belőlem a várakozás bizalma.” S eközben mégis hatalmas belső távlatait nyitva meg annak: szeretetnek, életörömnek, tisztaságnak és egymást becsülésnek – ami odakint nincs. Az ő arca a történelem igazságszolgáltatásából kivetett nép arca, a legszelídebb tanulsága, a befelé néző tapasztalata és a maga elé meredő létfájdalma egyszerre. Versei a méltó építmények, erős hidak, öreg templomok néma tiltakozásai ugyanakkor a konzumkultúrával, az igénytelen konzum-léttel szemben, amibe a kor beleszorította mindazokat, akiket tönkretett. S akiknek nem adatott meg sem a szellemi erő, sem a belső táplálék tiltakozni és meghaladni, legyőzni azok nyomasztó primitivitását. Nem véletlen, hogy gyűjteményes kötetét, életműve sűrítményét Első életem címre (Bíbor Kiadó, Miskolc, 2006. Feledy Gyula rajzaival) keresztelte, mintegy jelezve, hogy következik, van valahol egy másik is, egy méltóbb és igaz.
Fecske Csaba versei a csendben maradó, a néma Magyarország versei, a fekete Volgán, majd hófehér Audin sohasem közlekedőké. A villamossal, a rázkódó távolsági buszon, a tornanádaskai vonal munkásvonatán, később legfeljebb Trabanttal, majd görbe bottal járóké: Szögliget, Boldva, Szendrő, Izsófalva, Szuhogy, Edelény népéé; a mindenkori népsorsban ma is elhagyottaké, a sorsukat a maguk szívéből, egyetlen, drága szegénységükből mégis felragyogtatóké, a csöndes tiltakozóké. Költői képeinek fecskeszárnyú, gyors, fekete-fehér villanásai ezért hordozzák egyszerre a társadalomban, az emberi közösségben gondolkodó költészet Vörösmarty, Arany, Petőfi, Ady, Radnóti, József Attila, Illyés, Nagy László és Kalász László tradícióit és azt a korszerűséget, amely a társadalom és az ember (a költő) viszonyáról a késő modern és a posztmodern időkben inkább az utóbbira, az individuumra helyezi a hangsúlyt. De az a közvetett, finom és áttételes sorsértelmezés, amely a legtöbb versét, így a Nyárvégi schanson, az Őszi galopp a Széchenyi utcán, a Budakeszin a tél, a Nélkülem címűeket áthatja, olykor nyílt, látható közbeszéddé válik. Mert fecskeszárnyon és görbe boton egyszerre jár most errefelé az idő; s Fecske Csaba mindkét utat megnevezi, de még inkább: szembesíti abban a hazában, amelynek az ő fölgömbjén már-már neve is alig van, a világhálón önmagáért beszélve csupán a @.hu címen (Elveszett nyári vers) érhető el.
S ez a kettős aspektusa érvényesül nagyszerűen többek között A Széchenyi utcai koldus című versében, amelyben a nyomorult, mocskos koldus helyzete a Miskoci Nemzeti Színháznak, a Bartók-fesztiválok színhelyének épületénél pontosan ugyanolyan, mint a koldus hazájának helyzete Európa bejáratánál. Sőt annak szinte emblematikus-allegorikus mása. A harmadik évezredi Magyarország szimbolikus pillanatképe, mert Budapest, Miskolc, Győr, az egész ország hajléktalanjainak, sorsukból kiebrudaltjainak helyzete ebben az utcaképben már-már, szimbolikus jellé, szinte új nemzeti címerré áll össze Az Európa hátsó udvarából előoldalgó, Európához törleszkedő, annak árnyékában, alamizsnán tengődő hazáé. Mert ez a koldus a mai Magyarországon (mint az új számkivetettségek eleven jele) már szervesen hozzátartozik az utcaképhez. Nem így Kijev, Lvív (Lvov, Lemberg), sőt egyes romániai nagyvárosok utcáin. A balkáni igénytelenség a mi akaratunkból immár a Kárpát-medence kellős közepére jött be. Ez a koldus ezért a mai Magyarország portréja is. A rendszerváltozással, a világpolitika nagy fordulatával élni képtelen nép szégyene és sebe egyszerre. Hatalmas vád egyszersmind a rábízott ország esélyeit szétszéledni engedő magyar értelmiség iránt:

a színház árkádjai alatt ül a nyomorúság
trónusán viharvert tolószékében
a falakon túl az idegen város vinnyogása
/…/ arca kifejezéstelen akár egy ikoné
csak nagyranőtt borostája viselkedik
pedig mint jól sikerült habos köpet
olyan a délután /…/  két szeme ellenkező irányba
elgurult golyó az eleven hús meleg sarában
nem látja hát hogyan élik el előle a várost
/…/ néha-néha felszisszen a karfára tett
üres konzervdoboz sötétje a beledobott aprópénz nyomán
taknya ezüstjén csillan a közeledő alkonyat különös fénye
a hang ahogy megköszöni a kuncogó filléreket
mintha nem is a szájából jönne valahonnét a gyomrából
a bőre alól mert nincsenek szavai már csak szervei
a csontjai hangoskodnak van mint a kő
mint a szemrésbe szorult csillag benne minden seb lejárt
véget ért minden ünnep


És mindeközben Fecske Csabának még van ereje ironikusan-játékosan parafrazeálni például Dantét, Adyt, Kosztolányit, van jókedve és hite nyelvi bravúrokra, stílusimitációkra, játszadozásra is.  A Kosztolányira, Babitsra emlékező, a posztmodern nyelvi játékaival összevillogó nyelvi megoldásaiból most éppen csak ízelítő adható, például a Szeptemberi áhítat helyett a Szeptemberi átíratból. „de arcomban immár két öreg szem / öregszem bár erre nem törekszem”.; avagy az évszak is miatt igencsak aktuális Miskolcon járt az ősz soraiból: „ballagtam épp a füstös Tháliába / Bandi pincér már hűtötte söröm / de jaj hiába minden hiába / minden sör langyos lesz végsősoron.”
Kalász Lászlót már csak értelmezni lehetett, de Fecske Csaba itt van közöttünk, él, alkot, figyeli a világát. Kívánom Neki, ezen a mai, szép, új könyvét bemutató ünnepén, hogy mindezt minél tovább tehesse, hogy ne adja fel Miskolc, Borsod, a Bódva-völgy és hazája költői értelmezésének akaratát. Kívánok neki egy méltóbb Magyarországot, s ezzel összefüggésben azt is, hogy öregkorára játékosabb költő lehessen.

(Székfoglaló előadásként elhangzott az MTA Miskolci Akadémiai Bizottságának Székházában, 2006. szeptember 22-én.)