PROGRAMOK
SZIMA    ARCKÉPCSARNOK    PROGRAMOK    MŰKÖDÉS    MAB

Kiállítások
   Jószay Zsolt székfoglaló kiállítása
•  Fotók
   Lóránt János Demeter székfoglaló kiállítása
   Vass Tibor kiállítása
•  Művek
Előadások
   Jánosi Zoltán székfoglaló előadása
•  Fotók
   Fecske Csaba székfoglaló bemutatkozása
•  Fotók
   Rudolf Mihály székfoglaló előadása
•  Fotók
   Jurecskó László székfoglaló előadása
•  Fotók
   Kishonthy Zsolt székfoglaló előadása
•  Fotók
   Kárpáti László és Porkoláb Tibor székfoglaló előadása
   Cs. Varga István székfoglaló előadása
Egyéb Programok
   Feledy Gyula (1928-2010)
   Magyar Tudomány Ünnepe 2011
•  Fotók
•  Meghívó
   A Napjainktól az Új Holnapig
•  Vass Tibor
   Kondor Béla-emlékest
•  Fotók
•  Meghívó
   Honlap debütálás
•  Fotók
   Lillafüredi koszorúzás
•  Fotók
   Dobrik István írásai
   Múzsák kertje
   Széchenyi Istvánra emlékeztünk
Művészeti Szabadegyetem
   Művészeti Szabadegyetem 2013/2015
   Művészeti Szabadegyetem 2012
   Művészeti Szabadegyetem 2011
   Művészeti Szabadegyetem 2010
   Művészeti Szabadegyetem 2009
•  Fotóalbum
   Művészeti Szabadegyetem, 2008
•  Fotóalbum
Fecske Csaba írása

Fecske Csaba
Élni, hogy élni

Szögligeten, ebben a tündéri szépségű észak-borsodi falucskában születtem, ahol a völgyet koszorúzó hegyekre könyököl az ég.
Álmodozó gyerek voltam. Hamar rákaptam a könyvekre, amit elsősorban édesanyámnak köszönhetek, aki – a többi parasztasszonnyal ellentétben – nagyon szeretett olvasni. Elsősorban a 19.századi magyar klasszikusokat, Jókait, Mikszáthot, Gárdonyit és Mórát. Hosszú téli estéken az olvasás volt a fő szórakozásunk, hiszen akkor még nem volt a faluban villany, így tévé sem, telepes rádió is csak kettő-három. A fonó és a kukoricafosztás persze alkalom volt arra, hogy az emberek összejöjjenek és meséljenek, énekeljenek. Máig elevenen emlékszem ezekre az estékre, a mesék édes ízére, a történetek izgalmára.
A petróleumlámpa pislákoló fényénél olvastunk hangosan, a legtöbbször édesanyám. Aztán jöttek önálló olvasóként a nagy könyvélmények: Az aranyember, A kőszívű ember fiai, az Egri csillagok, A Pál utcai fiúk, a Cooper-regények, Verne és folytathatnám a sort órákon át. Versekkel kalendáriumokban találkoztam. Az első vers, amit négy-öt évesen kívülről fújtam Ady Endre Csillagok csillaga c. műve volt. Hogy miért éppen ezt tanították meg velem, bizony nem tudom, mindenesetre jól hangzott a volt csendőr házában az ötvenes években a vörös csillag, amely sohasem hullik le, trónol az égen.
Gyerekkoromban kezdtem verselni. Első versemet, A madárijesztő dala címűt tizennégy éves koromban a Szabad Föld közölte. Még általános iskolás koromban elküldtem néhány versemet a rajongásig szeretett Weöres Sándornak, aki nagy örömömre válaszolt is. Dicsérte ügyes rímeimet, a ritmust, szóval biztatott, és ez inspirált engem, miként a szomszéd faluban született és tanító Kalász László példája is.
Versvilágom, stílusom lassan hosszú küzdelem árán alakult ki. Kezdetben a szegények és elesettek költője akartam lenni, verseimmel használni szerettem volna. Indulásom idején valahogy ez volt a levegőben, ez volt az elvárás. Úgy akartam írni, hogy mindenki értse, még az is, aki csak nyolc osztályt végzett. Ez bizonyos mértékig a költészet degradálása volt és nem feltétlenül az olvasó megbecsülése, gúzsba kötve éreztem magam, rá kellett jönnöm, én nem vagyok közéleti költő. Csak a magam nevében tudok hitelesen szólni, nincs mese, individuális költő vagyok, moralizáló, létértelmező gondolkodó.
  Pályám elején metaforában gazdag verseket írtam, vizualitásra törekedtem, ez kétség kívül Nagy László hatása volt, a hatvanas évek szólamvivő költőjéé. A képalkotás, azt hiszem máig is az erősségeim közé tartozik, bár ma ez meglehetősen konvencionális és kitagadott költői eszköznek számít, amivel én nem értek egyet. Kikophat-e a magyar irodalomból ez a gyönyörűség: „Haldokló hattyúm, szép emlékezet!” (Petőfi) Vagy: „Ki viszi át  fogában  tartva/ a szerelmet a túlsó partra?”(Nagy László)
Vers-zenét bizonyára Weörestől tanultam, sok mindent Arany Jánostól, talán éppen a szelíd iróniát is. Tudatosan sohasem választottam mestereket, de sokan voltak, akik így vagy úgy hatottak rám. Kedves költőim mindig voltak, most is vannak: Arany, Csokonai, Vajda János, József Attila, Weöres, Pilinszky, Rilke, Eliot, a maiak közül Rakovszky Zsuzsa, Parti Nagy Lajos, Kányádi, Csoóri és a méltatlanul elfeledettek közül Jékely Zoltán, Kálnoky László.
Korábban beleestem abba a hibába, hogy mindenáron meg akartam érteni a verset. Rendre csúfos kudarc volt a vége. Mint amikor gyerekkoromban a Jézuska-hozta repülőgépet szétszereltem, hogy megtudjam, mitől repül. Nem tudtam meg, s a repülő sem repült többé. Rá kellett jönnöm, mint olvasó, hogy a verset – műalkotást – nem megérteni kell, hanem befogadni, megnyílni előtte. Átáramoltatni magunkon az élményt, engedni a szépség erejének. Megborzongani tőle. Tandori szép szavaival: „Állni gyönyörűségtől megkövezve.”
Nem kell megkísérelni fölfejteni a titkok szövetét. Mert esetleg tönkre megy. Ha megfogod a lepkét, ha megérinted a virág szirmát, hímpora ujjadon marad.
Életfilozófiám alaptétele ez a Dobai Pétertől kölcsönzött mondat: Lenni vagy lenni.