PROGRAMOK
SZIMA    ARCKÉPCSARNOK    PROGRAMOK    MŰKÖDÉS    MAB

Kiállítások
   Jószay Zsolt székfoglaló kiállítása
•  Fotók
   Lóránt János Demeter székfoglaló kiállítása
   Vass Tibor kiállítása
•  Művek
Előadások
   Jánosi Zoltán székfoglaló előadása
•  Fotók
   Fecske Csaba székfoglaló bemutatkozása
•  Fotók
   Rudolf Mihály székfoglaló előadása
•  Fotók
   Jurecskó László székfoglaló előadása
•  Fotók
   Kishonthy Zsolt székfoglaló előadása
•  Fotók
   Kárpáti László és Porkoláb Tibor székfoglaló előadása
   Cs. Varga István székfoglaló előadása
Egyéb Programok
   Feledy Gyula (1928-2010)
   Magyar Tudomány Ünnepe 2011
•  Fotók
•  Meghívó
   A Napjainktól az Új Holnapig
•  Vass Tibor
   Kondor Béla-emlékest
•  Fotók
•  Meghívó
   Honlap debütálás
•  Fotók
   Lillafüredi koszorúzás
•  Fotók
   Dobrik István írásai
   Múzsák kertje
   Széchenyi Istvánra emlékeztünk
Művészeti Szabadegyetem
   Művészeti Szabadegyetem 2013/2015
   Művészeti Szabadegyetem 2012
   Művészeti Szabadegyetem 2011
   Művészeti Szabadegyetem 2010
   Művészeti Szabadegyetem 2009
•  Fotóalbum
   Művészeti Szabadegyetem, 2008
•  Fotóalbum
Fecske Csaba versei

Első életem


Nem tehetjük


miféle út ez miféle út
folyton kicsúszik alólam
a levegő mintát vesz rólam
emlékezzen arra amit már most se tud

az út két oldalán sok kíváncsi katáng
ikonok óaranyával búzaföldek
amit itt-ott pipacs pirosa tör meg
porral forrósággal teli a szánk

vajon mit mutat a darázsnak
a táj ahogy zöngicsélve tovaszáll
az kell-e neki amit talál
és nem őrizgethet a másnap

vadkörtefa árnyékában ülünk
öt buksi fej kandikál
ki a fűből valamire készül a nyár
ugyan mire is menne nélkülünk

mindig minden megszépül utólag
összebékül az árnyék a fénnyel
az emlékezet nem törődik a ténnyel
féligkész történet az évek kilógnak

belőle mint tekergőző drótok
az ócska szerkezetből
az élet egyre új kérdéseket vet föl
érdem-e bűn-e elfogadtam ami adódott

mintha idő nem is volna
vagyunk csak úgy vidáman a nyárban
sértetlenül testvérben barátban
nem akadtunk még horogra

életfogytiglani délután vonatfütty
cikkan át a tájon hirtelen
egymásba kapaszkodik a fenn és a lenn
itt kéne maradni de nem tehetjük

 

Jó volt


jó volt gyereknek lenni
jó volt ha volt mit enni
emlékszem én mindenre
mindenben mindig egyre
nem szegte kedvem semmi
életem van ezernyi
lelkem incselkedve száll
előled karvaly-halál
jó volt gyereknek lenni
jó volt csak lenni lenni
vágyam mint lepke lebben
Isten fürdik szívemben
s megtörli magát bennem
önmagát adta ennem
emlékszem télre nyárra
mezőn kéklő katángra
mohos kávájú kútra
hűs vizét iszom újra
jó volt gyereknek lenni
mindenben benne lenni
az ég kéknél is kékebb
volt a tárgyak meséltek
vigasza volt a zöldnek
tavaszok tündököltek
a fényt szememből issza
a hold minden szép tiszta
jó volt gyereknek lenni
már nincs belőle semmi
egyedül én maradtam
emlékeim salakja
a halhatatlan létből
egy pillanat sincs többé
egy ágyba fekszik immár
soha és mindörökké
jó volt gyereknek lenni
itt lenni lenni lenni

 

Ezüst rét


mezők arany hullámverésben
öreg fűzek türelmes zöldje
egy szőke kisgyerek szemében
a látvány boldogan fut össze

kis titkaiba bonyolódva
fehér frufrus üszőt legeltet
kalanddal csábítja a Bódva
hol lányok mímelnek szerelmet

kéjesen nyög a víz alattuk
a nap megágyaz már az estnek
a búzaföldön át vonat fut

emlékül hagyva ott a füstjét
a bámészkodó kisgyereknek
kit most bocsát el az ezüst rét

 

Labda


a gravitációt megtagadva
égig pattan a kékpöttyös labda
nem akar már többé lehullani
elfogyott a nap hazament Mari
nagy nyári csillag koccan szememhez
azóta csak egyre sötétebb lesz
cirmos szív az éjszaka medrében
ugyanaz történik alva s ébren
holdsütésben kéklenek a kertek
szerteszét nagy árnyékok hevernek
zölden zihál a diófa lombja
egy ága fölér a csillagosba
kis lábnyomok alszanak a porban
mit tudják az a két gyerek hol van
feslő sebektől piros a reggel
hogy mit álmodtál sose feledd el
kis pisis szemed a kéket issza
mondd azt a labdát ki dobja vissza

 

Nyárutó


a lombokon átlobog a nyár
inog az ég rigónyi súly alatt
röpte emléke lesz a madár
kinek a szeméből lophatnám vissza arcodat

hová mondd hová rejtsem a romlott éveket
belém gázoltál fölkavartad az életem
ami szép volt is a sodrásba veszett
mint levél a színét múltamat cserélgetem

 

A sárba le


átpréseli magát a nyár
a gyümölcsön iparkodik hogy

valami formát öltsön alma körte
barack szilva ehhez boldogan
adja magát ha nem is örökbe kölcsön
testvéri együttműködésre bírva
a szorgalmas fát
                          íme kész a lomb
minden levele zöld még de már
áttűnik rajta a vörös a sárga
hiába hívogatja a madárszárnyakkal
meggyötört ég földre hull majd
erőtlenül le mind a sárba

 

Üres házban


betöri a hold az ablakot
álmodat fölitta az éjszaka
mintha már nem tudnád ki lakott
itt elbódít a hiány különös szaga

egérsurranású riadt kis neszek
a visszajáró évek hangjai
másnaposság és sírás fojtogat
az emlékezet eddig mindig neked

kedvezett az álló óra a falon
sohát és örökkét egyszerre mutat
a matt bútorokon kövér por ül
arcokat tekinteteket emészt a vak

tükör a sarokban pókháló parókája
a semminek kavicsként hull eléd
a következő pillanat értelmeznéd
a csöndet de ez csontig ható némaság

ehhez csak te tartozol senki más
légy zúg el füled mellett kedves hang
ez most neked a dohos levegőt amit
beszívtál ne őrizgesd kilélegezheted

 

Tanúid voltunk


gondolkodtam pogácsát vigyek vagy gyümölcsöt
esetleg ivólevet végül a narancs mellett döntöttem
tudtam hogy szereted s kell a vitamin illata pedig
betölti a húgy- és gyógyszer szagú kórtermet
bizakodva siettem hozzád az ember örökké siet
mintha meg akarná előzni magát átlépni árnyékán
szép idő volt napfény cirógatta a sétány menti
rózsabokrokat és nyírfákat melyeknek olyan a
hangja a szélben mint a csörgedező pataké Szögligeten
a házunk előtt Szentandrás – Szögliget már húgom férje voltál
amikor megtudtam hogy évekkel azelőtt egymás ellen
fociztunk te kapus voltál én csatár rég volt azóta
sok gól esett nélkülünk húgom nem örült ha
kocsmába mentünk sörözni s a csatakos asztal mellett
te a Honvéd én a Fradi akkori arcod elmosódó ködkép
a valóságtól lopkodó emlékezet szerény zsákmánya
a nyárvégi napsütés a lustán kérődző levegő jókedvre hangolt bizalmamba
férkőzött a kórházkert piros padjaival zöld füvével
de azért volt valami visszafogottság a kavicsos úton
csikorgó lépteimben szolíd óvatosság a mozdulatokban
a steril szobában voltál már akkor sápadtan beesett szemekkel
segítettél felkötni a maszkot a kényszeredett mosoly
koporsóját hallgatásunk habja volt lélegzetünk
szerettem volna mondani valamit amitől kisüt a nap
de nem voltak szavaim agyam mint megzavarodott
szemafor jelzett összevissza végül a legutóbbi forduló
meccseit vitattuk meg túlzott lelkesedéssel alibi volt ez a
félelem okozta üresjárat hamar el is köszöntem otthagytalak
a sehová se vivő út szélén
… tél volt jajgatott a jeges hó a talpam alatt
eltűntek az árnyékok a kertből el a fény
a szemedből a tavasszal biztattalak hogy jön majd
erőre kapsz és a kertben sétálunk a jó levegőn
hallgatjuk a rigókat megbámuljuk a csinos nőket
hát igen jött is a tavasz ahogy szokott a lomb és a fű nem
felejtették hajdani zöldjüket a rigók is igyekeztek madárhangoktól
lett sűrű a levegő de te maradtál ott ahol voltál nem tavaszodtál
ki nem bírtál lábra állni nemhogy a kertbe már a vécére se 
tudtál kimenni szerveid lázadása eszkalálódott szemed belesüppedt
mélyen az arcodba még a mindig kötelező aktuális mosolyt
se sikerült kierőszakolni hiába csikorgattad arcizmaidat
torz vigyor lett a vége nem éltél már csak elszenvedted
sorsodat napra nap infúzió infúzió után műszerek gyógyszerek
csövek benned és körülötted a halvaszületett remény
fölöslegessé vált játékszerei némán csaptál falhoz
minden rád törő pillanatot titokban bele ne rántsál akaratlanul
abba az idegenségbe ahol te voltál már mint kibelezett  gép kábelei
csüngtek belőled csupasz gondolataid folyton beléjük
gabalyodtam legszívesebben elrejtőztem volna a saját
hátam mögött hogy ne kellene látnom amit látok
azóta nem merek tükörbe nézni félek hogy nem csak
magamat látom de téged is ahogy a szenvedéstől parázsló szemekkel
lángba borítod a szobát
tanúid voltunk bocsásd meg nékünk tehetetlenségünket
de mit is tudnánk mit is akarnánk mi akik magunkat
siratjuk benned könnyeinkkel szegeztünk fel
az örök némaság falára

 

A proszektúrán


a koponyában a fodros agyvelő
nem gondolatot termel már szagot
ilyen primitív módon üzen ő
a tárggyá degradálódott halott

őriz-e maradék-emlékezetet
s mint túlságosan gyors gondolatot
némi fáziskéséssel követ a kezed
fejezi be magát idegenként a halott

mint amikor a villanyt leoltod
és sötét lesz hirtelen
egy pillanatig őrzi mint titkot
a legutolsó képet a szem

a bőrön kiütköznek a hullafoltok
tekintet nélkül önmagába néz a szem
már semmi sincs abból ami egykor ott volt
túl valóságon és emlékezeten

a kopár arcon vörhenyes borosta
mondják a halott körme szőrzete tovább nő
a hideg tetem a létezés mocska
egykedvűen dagonyázik benne az idő

 

Az időgondozóban


itt élünk éldegélünk
az időgondozóban egyre nehezebben és
drágábban vesszük a levegőt egyre több
van már belőlünk az időben mint a térben
szállást adunk minden jöttment érzésnek
neveletlen emléknek májunkkal vesénkkel
etetjük az éj alvajáró szörnyeit
itt vagyunk
ahol előtte senki sem volt bőrünk alatt
az elmúlt évszakok fényeivel elmegy
valaki mennek el mind akit szólítanak
aki a nevét hallja összerezzen
szótlanul szedi a sátorfáját nevébe csomagolva
dobja vissza közénk szegényes életét
egy darabig még elnyámnyogunk rajta
a fehér falak között ahol naftalin és
éjjeli edény szaga őrzi az emlékezet
 ködbevesző sejtelmes birodalmát

 

Ők múlnak el


kis állomás Jósvafő-Aggtelek
a vasutaslány tárcsájával int
arcán gyűrűző mosoly észrevett
jövök ha nem is menetrend szerint

jó ismerősként vár a sárga busz
hogy Szögligetre szaladjon velem
én huszadik századi Anteusz
erőmet vissza e földtől nyerem

múltamba járok tanúm két öreg
kiket már alig takar a testük
kik velem csillapítják éhüket
a tűnt időt egymásban keressük

feneketlen szemükbe fulladok
fájdalmaim idegeiken át
jutnak a semmibe nem cél csak ok
vezérli őket egyre önmagát

ismétli bennük fájdalom s öröm
kérdéseikre Isten nem felel
minden csak távozik semmi se jön
nem az idő múlik ők múlnak el

 

Az út végén


mint pusztuló ház faláról a vakolat
lehámlik róla lassan a teste
a rázúduló sötétben bolyong a lélek
az alagút végén a fényt keresve

az idő nem telt el vele egészen
még nem hogy magából kivesse
élete széthulló darabjait
a felejtés drótozza össze

kilencvenegy év labirintusából
kiutat már hiába keresne
nem találom szegény apámat
ez nem ő csupán elhasznált teste

mintha csak azért lenne még itt
hogy halálát velem megossza
e meddő testből az élet aranyát
az idő régesrég kimosta

mint elszáradt falevél reszket
a láthatatlan ágon utolsó napja
egyetlen fuvallat és lehull
a hűvösen hallgató avarba

 

Megmarad-e valami


sietünk október vége máris
hosszú céltalan esők a vak nap
szemedbe kap felsikolt egy ablak
üvegén ha ősz ha tél volt nyár is

néhány levél zörög még a fákon
képek miket elejt majd a tudat
leválnak róla mint a vakolat
de ha nincsenek is ott én látom

őket belőlem van minden amim
csak van ekképpen minden enyém
rejtőzve lenn a mélyben mint a szén

a gyönyör bányássza ki vagy a kín
ha egyszer felhagy velem a remény
megmarad-e belőlük valamim

 

Nem enyém


a nyár tékozolva szórja kincseit
a tűnékeny nesz most még tűnékenyebb
a szél pár kínlódó levélen segít
többnek tűnik ami veszendőbe megy

nyárnak már késő ám ősznek korai
türelmüket elveszítik a zöldek
próbálgatja magát bennem valaki
lélegzetenként hagyva el a földet

aranyköszörűként zümmög a darázs
mézzel teltek a gyümölcsök beértek
nem próba ez maga az előadás
szilvák hamvas kékjénél van-e kékebb

úgy tombol a fény az ablak üvegén
mintha a nap haláltánca volna ez
mit küszködve megszereztem nem enyém
a hallgatag húsban már a csont neszez

 

Nélkülem


gyorsan éltem mint Puskin
barátja Vjazemszkij herceg
elhasználtam magam
már csak arra vagyok jó
hogy fönnakadjon rajtam
egy-egy eltévedt érzés s némi fény

nő a szív éjszakája a remény
izzószálai kiégtek nem akar
vége szakadni a sötétnek
a kezdetnek vége talán a vég
kezdete ez már
madarak pernyéllnek a levegőben
kései lepkék eleven foszlányai a nyárnak
szelek rinyálnak tükörképed hiába
keresnéd a víz ezüstfoncsora
oda a tó vak szemüreg a nyár öreg
kopott fűre csordul a nyála
varjú-szárnyú éjszaka jő
a gyötrődés ideje nem a szerelemé
a halált imitálja a megbotozott
békaként ugráló szív aritmiája

az ablak homályos hal-szemén
a hold óriásira nő dérütötte kökény
kékjét viseli a nappali ég még alatta
akár nélkülem is boldogan elüldögélnék

embertársam vajon tudod-e miről beszélek
miféle rakományt visznek a szavak
a bizonytalan érvek nyája szerteszéled
minden kérdésben a félelem matat

 

Gátszakadás


kifeküdt ágyban ébredek
elhidegülve álmaimtól
tudatom jéghideg falára
a félelem jeleket karistol

kételkedés a hit fürdővize
olykor érzem a fürdető kezet
tudom nem vagyok egyedül
használhatom a szívemet

szomorú minden beteljesülés
kifosztja megöli a vágyat
elmégy a világ mint átszakad
gáton a víz zúdul utánad

 

Őszi reggel


rigót működtet a korareggel
verítékezni kezd az őszi fű
az utca megtelik emberekkel
koponyámat mintha egy köszörű
járná körbe csak úgy zúg a fülem
tudom működik minden nélkülem

hallom amint az erkélyen levél
zörren virágaimról a földre
ha az ember ennyi évet leél
nem másra vár hogy majd felsöpörje
ahogy veszteségei sokasodnak
már hiszi a keveset is soknak

mint egykor a kéj most a fájdalom
dagonyázik a hús mocsarában
gennyes sebeimet takargatom
sohasem az jött amire vártam
a szatír szél nekiront a lombnak
lószar körül verebek zajongnak

mindig följajdul benned a gyermek
amikor lábad avarban gázol
már tudod nem győzheted meg
a testet a lélek igazáról
lekopik az emberről a teste
jövőt remél hogy múltját keresse

mázsányi súllyal nehezedik rád
a fényben megcsillanó ősz hajszál
válladon Isten nélkül nem bírnád
tudván hogy az a tátogó halszáj
ama távoli elnyel majd végül
addig is ő szolgál menedékül
 
füstöl a köd orrunkig se látni
hervadt szirmát szórja a muskátli
de új virágot is nyit maradna
még és menne is már bizonytalan
két akarat benne összekoccan
mit gyűjtött egy nyáron át a napfény
ott pernyéll a lehulló sziromban
és ami ő volt ott lesz alatta

fémes zörgése van már a lombnak
összekoccannak a száraz ágak
benned furcsa érzések osonnak
nem te következel majd utánad

 

Nyárvégi sanzon


halott rózsák közt bolyong a nyár
végigfut a parkon a zápor
a strand meg a szív lassan bezár
tollpihe s dal lesz a madárból

az úton sok tétova lábnyom
a sétány platánfái alatt
kék füstöt ereget magányom
ülepem alatt reccsen a pad

szél motoz a büfé-soron
még fakul a bodega zöldje
lelappadt habbal sír a söröm
és eltűnik bennem örökre

 

Hétköznapi strófák


létezem hiszen fizetem az adót
és rubrikákba írják nevemet
este mindig megnézem a Híradót
dühömben olykor káromkodom egyet
összekuszálom az álmot és valót
nem vagyok képes megölni egy legyet
elnézem a sarokban mint sző a pók
s hallom kefélni a felettem lakót

hét előtt még kábán újságért megyek
oly magányosak a hajnali kutyák
sírnak lábuk alatt a falevelek
könnyet ejt a mélyen lecsüngő faág
halkan gőgicsél a nyár a meredek
utcán egy rakoncátlan kölyök fut át
élmény az újságoslány rám mosolygott
mint Kyrké O-ra ki sokfele bolygott

pénzt vártam de a postás nem csöngetett
levél se jött nem írtak a barátok
a fogas mellé raktam a kabátot
hajnalban na szépen kezdődik a kedd
mint izgató dekoltázsba belátok
a szomszéd ablakába nocsak meleg
sőt forró pillanat egy nő meztelen
testét mutatja premier plan nekem

itt a Gesztenyés utcában vad nyár van
harminchárom fok megolvad az aszfalt
és én izzadok mint kokilla a gyárban
rossz versekkel terhelem túl az asztalt
a Múzsának csak a küszöbén álltam
ha vendége voltam is nem marasztalt
régi mondás jön még a kutyára dér
hát jön máris hideg kéz nyúl a szívemér’

 

A Széchenyi utcai koldus


                    „Én nem ítélem el a koldusokat
                     csak azért, mert más az életfilozófiájuk,
                     mint a jóllakottaké”
                     (Ismeretlen utcaseprő)


a színház árkádjai alatt ül a nyomorúság
trónusán viharvert tolószékében
a falakon túl az ideges város vinnyogása
fáradt szirének hosszan elnyújtott éneke
mintha víz alól dugná ki a fejét eltévedt medúza
arca kifejezéstelen akár egy ikoné
csak nagyranőtt borostája viselkedik
pedig mint jól sikerült habos köpet
olyan szép a délután nyakát láthatatlan
kéz ellenkező irányba tekeri mint amerre
ő akarná hallani szinte a küszködő inak és izmok
nyikorgását két szeme ellenkező irányba
elgurult golyó az eleven hús meleg sarában
nem látja hát hogyan élik el előle a várost
az egész világot a sietségükben magukat is
fellökő emberek néha-néha felszisszen a karfára tett
üres konzervdoboz sötétje a beledobott aprópénz nyomán
taknya ezüstjén csillan a közelítő alkonyat különös fénye
a hang ahogy megköszöni a kuncogó filléreket
mintha nem is a szájából jönne valahonnét a gyomrából
a bőre alól mert nincsenek szavai már csak a szervei
a csontjai hangoskodnak van mint a kő
mint a szemrésbe szorult csillag benne minden seb lejárt
véget ért minden ünnep
a véletlen ajtórésébe szorult sorsa idegen

 

Korcsolyapálya


hol voltál hol nem
mit tudják azt a kóbor évek
kiről beszélek

az iskolaudvar fölött verdes a téli éj
sosemvolt s elmúlt történeteket
sodor az idő árapálya
telehold s emlékezet világosában
a korcsolyapálya

zene szól Beatles Bee Gees Illés
a lélek vattacsomóként tömve a szájba
tekintettel a transzcendenciára
harang szól valahol messze halkan

fényt izzadnak a reflektorok
fel-feltűnik prémes piros kabátja
jön a homályból gyerekkorából
a zúzmarás kerítés mögül bámulom
mit karcol a jégre korcsolyája

tizenhét múlt minden elmúlik
szeme kék mint a megrepedt üveg

kacajok sikítások hópehelynyi csöndek
hol voltál hol nem életünk uszadékait
sodorja az idő árapálya

félálomban a vasgyári villamos csönget

 

Idegen érzés*


ki most hazátlan nem lesz háza már
ki most maga van már marad magára
mennyi veszélyt is rejt magában
egy elhagyott megcsalt asszony mikor
a test mely semmit sem lelt meg csalódva
bánva messze hagyja párját a kopár
senkiföldje fontos stratégiai terület
nem tudhatja az ember mikor lép aknára
mikor történik valami jóvátehetetlen
csupa-csupa zűrzavar a világ elbizonytalanodom
most vagyunk igazán sötétben rajtaveszt
az óvatlan kíváncsiskodó gyönge szándékot
gyors megbánás kerülget bejött a szobába
a sorsára hagyott csönd régi hang régi kép
idegen idő mintha lombok felett jácintok közhellyé
vált szaga szállna már menekültem volna
de nem volt erőm nem volt meg a kellő akarat
igazán nem tudom mit is érezzek az egészet
nem értem azzal áltattam magam nem hiszem el
szemének azt a szép alkonyi kéket úgy éreztem
egy idegen bolyong a fűszagú mondatokban
elérhetetlen megfoghatatlan személy akinek sorsa
belevész egy távoli tavaszba egy fűszál éjjelébe
egy perc elég idő hogy döntés majd ellenérv szülessék
s omoljon hirtelenérintett meg szó szerint és átvitt
értelemben kissé talán tolakodó volt elszánt nem is tudom
ijedtség vagy valami más érzés kerített hatalmába
csodálkozva vettem tudomásul forróságát ahogy
belém kap mint falánk láng a száraz ágba aztán a hús
édes viszolygása az idegdúcokban kíváncsiskodó fájdalom
szégyenkezve bámultam meztelenségünket a tapasztalatlan
fényt a bőrünkön idegen érzések idegen gondolatok
bútorozták be a pillanatot végsőkig feszíthetem
s a nagy tavak töretlen nappalának mélyébe túr halakkal
a szívem mi űzött ide kíváncsiság aljas szánalom
bűnös vágy nem tudom s mind tapadóbb a kép
két szememben halott virágok piros lányszívek
ez próba volt vagy már az előadás

* A versben idegen – Rilke, Eliot szövegek vannak elrejtve.

 

W.S. kerti széke


üresen áll a kerti szék
egy angyal hagyta itt szívét
virág szeretne nyílni még
a fű próbálgatja színét

a kert fölött madárnyi ég
szemed mélyén a nyári kék
már őszikél a szembeszél
rozsdás hangján dúlt lomb beszél

égetik már a gazt amott
sóhajt a kert csak füst vagyok
sorsának megrepedt üres
tükrébe riadt rózsa les

 

Szeptemberi átirat


légy a glóriám szeptemberi nap
selymes levegő az én köpenyem
szememből a mézsűrű fény kicsap
a távozó időt visszanyelem
lehetne július még szeptember
s csókolózó diák az ember
megkérdezné szorongva apuskát
faraghat-e rím helyett fapuskát
lennék kisgyermek felnőtt eszemmel
nőket bámulnék szakértő szemmel
de arcomban immár két öreg szem
öregszem bár erre nem törekszem
ó sokat viaskodtunk Istenem
a harcban ott voltam én is te nem
hallottad meg soha panaszaim
számodra szükségtelen rossz a rím
te tudod a költő szíve reszket
hogy azt facsarjon belőle verset

mint száj ha szól fölreped a szóló
egy roppant présben végzi a szőlő
amikor fölkelek reggelente
mintha egy homályos szűk terembe
lépnék fejemet falba verem be
ha este jő sötét mély verembe
zuhanok félkész verssel a fejembe
mélán vágyakozva alkonyatkor
angyal szívéről hull rám aranypor
de szép volt minden gyerekkoromba
a fájdalom se volt oly goromba
minden oly szép volt szinte tetszett
de láthatod az egészből ez lett
már nincs hátra a meccsből csak egy szet
az élet elhalkuló bús szextett
vaskampóként merednek miértek
a remény izzószála kiégett
a kezdet hajdan nem ezt ígérte
mégis azt mondom Uram megérte

 

Neked szántam


              itt hagyott Luis Körmendi
              már Isten borát hörpenti


száll a madár ágról ágra
száll a lélek más világba
fényes álmunk kihűlőben
tévelygünk csak az időben

mindenese a Kunságnak
magad másokra használtad
szívet szívhez illesztettél
sok kis tettel nagyot tettél

száll a madár ágról ágra
libben a lét gyertyalángja
száll az idő sebről sebre
kopunk egyre fényesebbre

már a nap is lemenőben
nő a fű a temetőben
kialudt a szó a számban
pedig fényét neked szántam

 

Kótyagosan


megborzongok a hajnal áttetsző
hideg vizében fonnyadt csillagok
alatt füst- és holdszagú a kabátom
tapogatózom akár a vak hol hagyhattam
el a szárnyamat azt hittem rég túl vagyok
rajta az ebéd vagy vacsora talán
kíváncsian kikukucskál a számon
nem a villamos lehet csak a fülem cseng
kitérnem semmi ok csak én vagyok
csodálkozom de korán bezárt a sarki bolt
vagy ki se nyitott akivel söröztem
s talán vitatkoztam is nem tudom ki volt
vajon én vagyok aki oly nehezen méri
lépteit hova szaladnak előlem a fák
egyáltalán mi megy végbe itt kétes kedvet
ki és mért csepegtet belém a fákról
nesztelen és súlytalan csüng a félhomály
véreres szememből kifut a szürke utca
roppant hangos kovácsműhely a koponyám
egy őrült vadul veri az üllőt üresen
fölizzik valami távoli emlék sejtelem
ez még a tegnapi nap vagy már ma van
percek roncstelepén kutakodom hasztalan
mint anyóka a rőzsét cipelem magam haza
miközben lecsúszik rólam az éjszaka