PROGRAMOK
SZIMA    ARCKÉPCSARNOK    PROGRAMOK    MŰKÖDÉS    MAB

Kiállítások
   Jószay Zsolt székfoglaló kiállítása
•  Fotók
   Lóránt János Demeter székfoglaló kiállítása
   Vass Tibor kiállítása
•  Művek
Előadások
   Jánosi Zoltán székfoglaló előadása
•  Fotók
   Fecske Csaba székfoglaló bemutatkozása
•  Fotók
   Rudolf Mihály székfoglaló előadása
•  Fotók
   Jurecskó László székfoglaló előadása
•  Fotók
   Kishonthy Zsolt székfoglaló előadása
•  Fotók
   Kárpáti László és Porkoláb Tibor székfoglaló előadása
   Cs. Varga István székfoglaló előadása
Egyéb Programok
   Feledy Gyula (1928-2010)
   Magyar Tudomány Ünnepe 2011
•  Fotók
•  Meghívó
   A Napjainktól az Új Holnapig
•  Vass Tibor
   Kondor Béla-emlékest
•  Fotók
•  Meghívó
   Honlap debütálás
•  Fotók
   Lillafüredi koszorúzás
•  Fotók
   Dobrik István írásai
   Múzsák kertje
   Széchenyi Istvánra emlékeztünk
Művészeti Szabadegyetem
   Művészeti Szabadegyetem 2013/2015
   Művészeti Szabadegyetem 2012
   Művészeti Szabadegyetem 2011
   Művészeti Szabadegyetem 2010
   Művészeti Szabadegyetem 2009
•  Fotóalbum
   Művészeti Szabadegyetem, 2008
•  Fotóalbum
Az előadás szövege

Jurecskó László
Fauve-ok-e a magyar vadak?

Bár régebben elsősorban a magyar, ezen belül a magyaros szecesszió kutatása volt a legfőbb területem, az élet és a tudomány az utóbbi 17 évben, elsősorban a Nagybányai művésztelep, ezen belül a neósok, főleg Boromisza Tibor művészete felé fordított. Már az 1992-es Nagybánya kiállításunk és a hozzá kapcsolódó Nagybánya, nagybányai művészet a neósok fellépésétől 1944-ig című kötetünk is az addig kialakult Nagybánya kép átalakításáról szólt. Ezen a fő hangsúly a neósokon volt. Nem szabad persze elfelejtenünk, hogy az addig megjelent, a modern magyar művészet kialakulását, annak fő vonulatait, azaz a Nyolcakat és az aktivistákat tárgyaló Passuth Krisztina és Szabó Júlia, de az 1896 és 1919 közötti magyar művészet Németh Lajos által szerkesztett akadémiai kötete is, kivétel nélkül a nagybányai neósokat tekintette a modern magyar művészet előfutárának. Ehhez a tényhez azonban nem tudtak elégséges művet hozzárendelni. A MissionArt már fent jelzett tevékenységének köszönhetően egyre több neós főmű került a kutatók és a közönség látókörébe, tehát az elméletet művekkel is egyre jobban alá lehetett támasztani. Egyre nagyobb figyelem terelődött Czóbel Bélán kívül Boromisza Tibor, Bornemisza Géza, Galimberti Sándor, Perlrott Csaba Vilmos, Tihanyi Lajos, Ziffer Sándor és a többiek 1910 körül készült neós műveire. Ennek is volt köszönhető, hogy az 1996-os MNG-beli centenáriumi kiállításon és hozzá kapcsolódó katalógusban a neósok már kiemelt helyet kaptak.
Különösen a 2001-es budapesti és müncheni Mattis Teutsch kiállításunk után merült fel bennünk, hogy a magyar avantgardon kívül talán a neósok művészete az a terület, amellyel nyugodtan nemzetközi porondon is megmérettethetünk. Sümegi György művészettörténész barátunkkal történt tanácskozás során adtuk a tervezett kiállításunknak a "Magyar fauve-ok, Matisse tanítványok, neósok"  munkacímet. Még ez év őszén Passuth Krisztinával portfólióval felszerelkezve Párizsba utaztunk, hogy lehetséges francia partnerek, együttműködő helyszínek után kutassunk. Sajnos – megfelelő partnerek, fogadó helyszínek hiánya miatt is – tervünk akkor megrekedt, majd elhalt. Hála Istennek azonban Passuth tanárnő és fiatal csapata felkarolta azt és az elmúlt évben a kiállítás – sajnos lényeges részvételünk nélkül – megvalósult.  Ez a kiállítás és a hozzá kapcsolódó katalógus, előadássorozat és tudományos konferencia új problémákat vetett fel, új tényeket hozott napvilágra, egyáltalán a modern magyar művészet kialakulásáról alkotott képet nagymértékben átalakította. Ez a problémakör képezi előadásom tárgyát.
Fauve-ok-e a magyar vadak? kérdésre már a tavalyi kiállításig is több válasz érkezett. A leglényegesebb a 1999/2000 fordulóján a Musée d’Art Moderne  de la ville de Paris-ban rendezett Épreuve du feu című kiállítás volt, amely a francia fauve-okon kívül felvonultatta az európai hozzájuk kapcsolódó párhuzamos
tendenciákat. A francia szervezők négy magyar művész: Czóbel Béla, Perlrott Csaba Vilmos, Ziffer Sándor és Nemes-Lampérth József 6 művét válogattak be a magyar szekcióba. De tovább menve, jóformán minden fauvizmussal kapcsolatos feldolgozás a „csoport” tagjaként említi 1905/06-ban Czóbel Bélát. Sőt a „névadó” – Donatello a vadak között – Louis Vauxelles az 1907-es Salon des Indépendents kiállításáról írt kritikájában  kategórizálni próbálta a vadakat, a vezető (fő) vad Matisse és a többi francián kívül csak Czóbelt  a „kultúrálatlan, műveletlen vadat”’, aki magyar vagy lengyel (sic) és Berényt a „vad inast” említi. Ezek a fenti tények egyértelműen igazolják, hogy a fauve-ok között magyarokat is találhattunk, azaz bizonyítaná, hogy a magyar vadak fauve-ok is voltak. Ez a kijelentés azonban művek elemzése nélkül igen sántának tűnik. Mikor a különféle fauvizmusról született könyvet, tanulmányt olvassuk a stílus kiemelkedő jeleként a keveretlen, vad, a palettáról közvetlenül a vászonra felvitt színeket említik. A fauvizmus, mint az első igazi avantgard izmus valóban újat alkotott abban, hogy szakított az addigi hagyománnyal és a látvány naturalista, impresszionista visszaadásával, a fő hangsúlyt magára az alkotóra, annak belső világára, sajátosan értelmezett valóságlátására és annak kifejezésére, expressziójára helyezi.
A budapesti kiállítás azonban a színeken kívül más lényeges szempontokra is felhívta a figyelmet. Így véleményem szerint a vad, keveretlen színek használatán kívül ugyanilyen fontos a vad rajz, amely inkább a kimódolt primitívizmusával, a formák összefoglalásával, lényeges részeik kiemelésével, elrajzolásával jellemezhető. A Magyar Nemzeti Galéria harmadik emeleti grafikai blokkjában szinte csak ilyen rajzokat, főleg aktokat láthattunk. A harmadik jellemzőnek az árnyékok ábrázolásának lehető legteljesebb mértékű visszaszorítását látom. Érdemes közbevetni, hogy Boromisza Tibor 1912-ben közzétett Visszaemlékezésében stílusváltása legfontosabb jeleként a néhány oktávval felfokozott szín mellet az árnyékok ábrázolásának teljes elhagyását említi. A negyedik tényező pedig, ami természetesen összefüggésbe hozható a fentiekkel, a síkszerűségre való törekvés. Talán ezek segítségével jobban körülírhatunk egy képet megállapítva, mennyire fauve, vagy nem fauves, olcsónak tűnő hasonlattal 100. 75, 50, 25 százalékos fauve képekről beszélhetnénk. Azaz stílustiszta, valamit a stílus egyes elemeit tartalmazó fauve-os képekről. A gyakorlatban megnézve csak Czóbel korszakunkban festett művei, A festők a szabadban, Téren (Piactér sarkán), Szalmakalapos férfi, vagy a csak reprodukcióban ismert Le Moulin de la Galette  című képei felelnek meg minden kritériumnak. Valamint Berény néhány korszakunkban készült aktos festménye: Kereveten fekvő akt, Olasz lány, Fekvő akt című alkotásai sorolhatók ebbe a kategóriába. A többi magyar festő művei általában eltérnek ezektől. A leglényegesebb különbséget a színek használatában figyelhetjük meg. Például a vörös szín franciáknál látható alkalmazásával szemben a magyar festőknél elsősorban a Passuth Krisztina tanulmányaiban említett rózsaszín figyelhető meg. Lényeges különbség még a franciás és a magyaros festészet összevetésekor válik nyilvánvalóvá. A francia festők képei sokkal könnyedebbek, légiesebbek, lazábbak. A magyar festők sokkal konkrétabbak, nehézkesebbek, földhöz ragadtabbak. Ők mindig ragaszkodnak a látványhoz, mindig le-, de ki is festik a felületet. A franciák sokszor alkalmazzák azt a fogást, módszert, hogy az alapozott vásznat képalkotó elemként használják, könnyed ecsetvonásaik nem töltik be a kép egész felületét, közülük ki-ki villan az alap fehérje. Nálunk ez csak elvétve jelentkezik, lásd Czóbel előbb említett képein. Pechán József eddig lappangó, csak a közelmúltban előkerült Haditanács című képén hasonló jegyeket, alkotási módszert figyelhetünk meg, ez adja képének különleges, franciás hatását. Vele szemben a többi fauve-os magyar képen mindig a dekoratív, általában ultramarinnal, vagy feketével kontúrozott alakok, vagy tárgyak vastag, pasztózus, zsíros kifestése figyelhető meg. A képek felületén szinte nem marad cseppnyi kifestetlen felület sem, amely az előbb említett konkrétsághoz vezet. A festékhasználaton kívül általában jellemzőek az elrajzolások, a sommáságra való törekvés. Legtöbbjük valóban kiküszöböli az árnyékok ábrázolását, és a jellemző a síkszerű ábrázolás is, bár sokszor a hagyományos perspektíva kicsit módosított szerepeltetését is láthatjuk.  Előadásom végén, amennyiben időm engedi néhány reprodukció vetítésével kívánom a fentieket alátámasztani. A fentiek alapján kijelenthetem, hogy néhány fauve magyar képen kívül nagyon sok festő készített fauve jegyeket tartalmazó alkotásokat, azaz véleményem szerint igenis a magyar vadak alkotásai jelentős része a fauve mű.
A következő probléma a periodizáció. Barki Gergely nagyon szűk időszakra, azaz 1905 és 1907 közé teszi a fauvizmus létezését, szerinte az ez után készült képek már nem fauves alkotások. Valóban ez idő után a fauvizmus, mint laza, manifesztummal, határozott esztétikai elvekkel rendelkező mozgalom nem létezik, de a fenti elvek szerint készült alkotások továbbra is létrejöttek, azaz Franciaországban, Európa más országaiban, köztük Magyarországon, sőt a tengeren túl is születtek fauve, vagy fauvos alkotások. Talán legjobb példa erre maga a kiállítás és a franciákon kívül itt szereplő magyar festészet. A magyarok közül jó néhányan Párizsban tartózkodtak a fenti időszakban, de természetesen nem mindenkit érintett meg az új stílus. Sokan hazatérésük után, Magyarországon, elsősorban Nagybányán és Budapesten majd Kecskeméten hozzák létre ilyen stílusjegyeket tartalmazó alkotásaikat. Sőt voltak olyanok is, akik nem is jártak Párizsban és a hazai kiállításokon, illetve festőtársaik művein látták először a stílus jegyeit, és szegődtek hívéül. Erre talán a legjobb példa éppen Nagybánya. A festők közül Czóbel, Bornemisza, Boromisza, Mikola, Perlrott, Ziffer jártak Párizsban, a tudósításokból mégis azt tűnik ki, hogy egyikük különlegesen fontos szerepet játszott a stílus hazai gyökeret eresztésében. A sokat idézett forrás a nagybányai egyik alapító, Réti István először 1909-ben megjelent cikksorozata, amelyben említést tesz erről az irányzatról és sajátosan is értelmezi azt: „Föntebb említettem volt, hogy Münchenben, de főleg Párizsban minden téren egy egész csoport fiatal nagybányai dolgozott az iskolákban, és éveken keresztül, minden tavasszal ide hozta haza meggyarapodott tudását, fejlődő ízlését és egyéniségének megfelelő művészi törekvéseit. A francia művészet legutolsó hullámcsapása, amely a Gauguin, Van Gogh, Matisse, Manguin neveit vette fölszínre, egyszerrre nagybányán is érezhető lett. Előbb, mint Magyarországon bárhol, Budapestet sem véve ki, először itt okozott kavarodást a fiatal lelkekben. 1906-ban Czóbel, utána Frim, a következő években Perlrott, Ziffer, Mikola is rövid ideig, aztán Boromisza, Bornemisza stb. jöttek haza az új irány kiforratlan igéivel és idegenszerű, de mindenesetre érdekes művészetével. Élvezettel, örömmel láttam az ezen új törekvések nyomában pezsdülő, vitázó szellemi életet itten, a vélemények, meggyőződések heves harcát, noha lassan világos lett előttem, hogy ezek a disputák, melyek esténként hangossá tették a cukrászdát, csillagos éjszakákon a fekete liget fehérlő utainak csöndjét verték fel, szellemi szakadás magvát rejtették magukban.” Majd később így folytatja: „Legelőször legnagyobb tömegbe egyszerre a Könyves Kálmán szalonjában jelentek meg az új nagybányai nevek az 1907 júniusában rendezett kiállításon, mely a legifjabb generáció művészetét akarta bemutatni. Ezeknek legjelentékenyebb része nagybányai név volt. A sajtó a legnagyobb dicséret hangján, a kiállításról írt hosszú méltatásokban jegyezte fel Mikola, Perlrott, Boromisza, Ferenczy V., Börtsök és még több, Nagybányát évekig járt fiatal festő nevét…csak az volt érthetetlen mulasztás e kiállítók részéről, hogy így csoportban – noha az összesnek legalább feléát tették ki – nem érvényesítették nagybányai voltukat, nem informálták erről a kiállítás rendezősését, így sem a sajtó, sem a közönség nem vett erről tudomást.” Réti mint láttuk egyértelműen Czóbel említi, mint az új stílus megindítóját, és azt külföldi, importnak tünteti fel. Ne feledjük azonban azt, hogy a modern magyar festészet gyökerét jelentő 1896-os nagybányai megtelepedés évében elsősorban a finom naturalizmus, főleg Bastien Lepage stílusjegyeit képviselő alkotások születnek. Ferencziék éppen a nagybányai környezet, természet hatására hozzák aztán létre, az oly annyira jellemző nagybányai naturalizmus impresszionisztikus tendenciákat is tartalmazó műveiket. Ugyanígy történt ez a neósokkal is. Őket is külföldi stílusjegyek követése vezérelte, de a létrejövő eredmény már egyértelműen nagybányai, magyar festészet lett, amely stílusjegyeiben eltér a franciák, de a többi európai nép jellemzőitől is. Létrejön a neós festészet, amely legpozitívabb jegye a korszerűségen, a legmodernebb nyugati tendenciák néhány hónappal, vagy évvel való követése. Boromisza, Bornemisza, Perlrott, Tihanyi, Ziffer, hogy csak a legjelentősebbeket említsem, a stílusjegyek hasonlóságán kívül, mind egymástól különböző művészetet alkotnak. A lényeg azonban egyrészt nagy számukon, az általuk létrehozott alkotások százain van, amely alkotások aztán a budapesti kiállításokon megismertették a többi, esetleg Párizst nem járt festőkkel is a modern festészet sajátosan magyar vonulatát. Czóbel valóban hatni tudott, hiszen utolsó nagybányai nyarán festők tucatjai szemlélhették képeit, ebből is merítve, egymással kontaktusban lépve, versenyezve, vitatkozva alakult az új stílus. Ezt figyelembe véve talán fontos, de hatását tekintve lényegtelen a tizes évei végét taposó, ebben az időszakban Magyarországon egyáltalán nem kiállító, oda vissza sem vágyó Berény Róbert festészetének hatása. Vele szembe állítva és a példákból kicsit önkényesen kiragadva, viszont nem hanyagolható el a többiek közül kiemelve, Boromisza Tibor szerepe és hatása, aki nagybányai, de a Művészházban kiállított művein keresztül is befolyásolta pl. Kádár Béla, de a nagybányaiak között Kádár Géza, Harsányi György Lajos és Racskó István művészetét is.
Végül a kiállítás és a könyv fő dilemmájával a modern magyar festészet és a Nyolcak előzményeivel foglalkozva ki kell jelentenem, hogy az nem lehetett csak maga a „Nyolcak” tagjainak 1909-et megelőző munkássága, hanem egyaránt fontos volt a helyszíneket tekintve Párizs, Nagybánya és Budapest művészete. A francia fauve-ok, a magyar neósok és természetesen Berény, Czigány, Czóbel, Márffy, Kernstok, Tihanyi korai vad képei is.

Székfoglaló előadásként elhangzott a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia Miskolci Területi Csoportjának nyilvános közgyűlésén, a Magyar Tudományos Akadémia Miskolci Akadémiai Bizottsága székházában, Miskolcon, 2007. március 30-án.