PROGRAMOK
SZIMA    ARCKÉPCSARNOK    PROGRAMOK    MŰKÖDÉS    MAB

Kiállítások
   Jószay Zsolt székfoglaló kiállítása
•  Fotók
   Lóránt János Demeter székfoglaló kiállítása
   Vass Tibor kiállítása
•  Művek
Előadások
   Jánosi Zoltán székfoglaló előadása
•  Fotók
   Fecske Csaba székfoglaló bemutatkozása
•  Fotók
   Rudolf Mihály székfoglaló előadása
•  Fotók
   Jurecskó László székfoglaló előadása
•  Fotók
   Kishonthy Zsolt székfoglaló előadása
•  Fotók
   Kárpáti László és Porkoláb Tibor székfoglaló előadása
   Cs. Varga István székfoglaló előadása
Egyéb Programok
   Feledy Gyula (1928-2010)
   Magyar Tudomány Ünnepe 2011
•  Fotók
•  Meghívó
   A Napjainktól az Új Holnapig
•  Vass Tibor
   Kondor Béla-emlékest
•  Fotók
•  Meghívó
   Honlap debütálás
•  Fotók
   Lillafüredi koszorúzás
•  Fotók
   Dobrik István írásai
   Múzsák kertje
   Széchenyi Istvánra emlékeztünk
Művészeti Szabadegyetem
   Művészeti Szabadegyetem 2013/2015
   Művészeti Szabadegyetem 2012
   Művészeti Szabadegyetem 2011
   Művészeti Szabadegyetem 2010
   Művészeti Szabadegyetem 2009
•  Fotóalbum
   Művészeti Szabadegyetem, 2008
•  Fotóalbum
Az előadás szövege

Kishonthy Zsolt
Egy kisváros felemelkedése;
Nagybánya, mint a kulturális alapú városfejlesztés példája

Előrebocsátom, hogy dolgozatom – bár ez valószínűleg már címéből is kiderül- nem a festmények felől közelít Nagybányához, hanem egy másik irányt vesz, a város felől a művészet irányába. Úgy vélem, a tudománynak, csak úgy mint a művészetnek, nincs és nem lehet más célja, mint az emberi élet segítése, a világban való létének könnyebbé tétele, illetve, hogy ez a lét minél teljesebben és gazdagabban kibontakozhasson és önmagára találjon. A köznapi értelem felől szemlélt, elvont tudományos elméletek és az ezekhez hasonlóan gyakran érthetetlennek látszó kortárs művészeti alkotások is végeredményben ugyanezt szolgálják, talán nehezebben észrevehetően, és nehezebben érthetően, nem mai, vagy holnapi eredményeket előidézve.

A tudomány, csak úgy mint művészet, mindig egy egyén, egy közösség és egy kor terméke, melyek működésük eredményével rögtön meg is változtatják az őket környező tényezőket. A kulturális, művészeti produktumok hatása azonban talán még sokkal áttételesebb, közvetettebb, mint a tudományé. A kulturális befektetések után bekövetkező változások nem hoznak gyors eredményeket, hiszen az ilyen jellegű invesztíciók csak megteremtik a lehetőségét a művészeti, kulturális alkotások létrejöttéhez, de nem hozzák létre azokat. Egy városi közösséget irányítók ezért ebből a szempontból nem csak a mára, vagy a holnapra kellene hogy figyeljenek, a távolabbi jövőbe is kell tekintsenek. A tágabb értelemben vett kultúrát törvényekkel, rendeletekkel, és más jogi, vagy politikai eszközökkel direkt módon szinte alig lehet befolyásolni, és szinte lehetetlen irányítani. Mint tudjuk és sajnos magunk is tapasztaltuk, történtek erre irányuló próbálkozások, az eredményeket mindannyian ismerjük. A történelem példái rendre azt mutatják, hogy csak az adott kor szellemét teljes mértékben átérző, a tudományos eredményeket figyelemmel kísérő, a legújabb művészeti mozgalmakat is értő, a valódi értékeket felismerő és azt bátran képviselő, nyitott lelkületű politikusok, tisztségviselők képesek oly tettekre, amelyek pozitívan és hosszú távon befolyásolják egy nagyobb kulturális közösség, adott esetben egy város életét, fejlődését. 

A példának választott Nagybánya esetében hasonló történt: egy kiváló szellemű polgármester és néhány meghatározó személyiség évszázados változást hozott a város életében. Mondhatni szerencséjük volt, hogy egy olyan lehetőséget ragadhattak meg, amely önmagában eldöntötte a fejlesztés irányát és módját. Ám a példában felhozott konkrét cél mellett, ott és akkor elengedhetetlen volt az a biztos értékrend amely segített eligazodni a napi és a hosszabb távú teendőkben. Egy városi apparátus irányítói, egy kulturális közeg formálói folyamatosan és megkerülhetetlenül egy érték választási szituációban mozognak. Ha a választott értékek hamisak, -vagy csak látszólagos értéket képviselnek-, akkor születhetnek ugyan napi sikerek, ezek nem érnek többek a cirkuszi produkciók múló tapsainál.

A dolgozat címében említett és többször hivatkozott partiumi kisváros, Nagybánya története kiválóan példázza azt, hogyan válhat a művészet termelőerővé, hogyan változtathatja meg egy közösség, adott esetben egy egész város életét, működését. Dolgozatom azon a kutatáson alapszik, amelyet az 1992-ben rendezett miskolci Nagybánya kiállítás és tudományos konferencia után kezdett el a MissionArt Galéria, és máig tizenegy kötet megjelenését eredményezte. E lassan másfél évtizede folyó feltáró munka egyik talán kevésbé látványos, de annál értékesebb epizódja az a négy dokumentum kötet, amelyek első darabja az 1996-os centenáriumra készülvén jelent meg, a negyedik kötet pedig 1999-ben látott napvilágot. A budapesti és romániai művészettörténész kollégákkal megkezdett kutatás a Nagybányai Művésztelep történetét igyekezett feltárni a korszak sajtójának és a művészek között folyó levelezések összegyűjtésével. Mint a sorozat szerkesztői és kiadói azt vallottuk, hogy a látványos képeket felvonultató monográfiák, tanulmány kötetek mellett e külsejében talán szürkébb, tartalmukat tekintve viszont annál színesebb kötetek hasznos támaszt nyújtanak majd a folytatódó Nagybánya kutatáshoz. E művészettörténeti aprómunka eredménye annak is bizonyítéka, hogy a kultúra különböző megnyilvánulásai számos szempontból vizsgálhatók, hogy a művészet történetére tekintve nem lehet és nem elég csak a műtárgyakat szemlélni, azt is bizonyítja, mily fontos a műtárgyak megszületését befolyásoló, azt körülvevő társadalmi környezet vizsgálata is. E társadalmi közeg alapvetően meghatározza a kulturális kezdeményezéseket, mozgalmakat, a közösség vezetőinek pedig nem lehet más feladatuk és kötelességük, mint az őket megválasztó polgárok szolgálata, a hagyományozott kulturális értékek megőrzése és gyarapítása.  Írásomban erre szeretnék egy példát bemutatni a művészet történetéből, egy olyan város példáját, amely -ma úgy mondanánk- innovatív módon ismert fel egy kínálkozó lehetőséget és tudatosan döntött a kulturális alapú városfejlesztés mellett. Ennek kezdeményeit, majd szárba szökkenését, később a felmerülő nehézségeket, jól nyomon követhetjük a helyi és az országos sajtó beszámolóiból, valamint a művészek egymás közötti, illetve másokhoz írott leveleiből. Vizsgálatunk a művészek, a város vezetése, a lakosság és a sajtó négyszöge szereplőinek egymáshoz való viszonyára, annak változásaira irányul a művésztelep történetének első néhány évében.

Alig hiszem, hogy létezik ma művelt ember Magyarországon, aki ne ismerné Nagybánya nevét. Ez a kis bányaváros pedig sokáig csak egy volt a máramarosi városkák sorában, lakossága a 19., 20. század fordulóján10 ezer körül mozgott, és bányái mellett leginkább csak jó levegőjéről volt ismert. A 19. század utolsó évtizedének közepén változott meg a helyzet, amikor is egy addig Münchenben működő festőiskola eldöntötte, nyári hónapjait e magyarországi kisvárosban kívánja eltölteni. A város lakossága sokáig mit sem tudott a készülődésről, számukra egy kis, néhány mondatos újsághír jelentette a kezdetet:

1896-ban járunk, a millennium éve ez, február másodikán a Nagybánya és vidéke jelenti:

Festőiskola Nagybányán. Hollósy Simon hírneves festőművész, kinek Münchenben 11 év óta virágzó festőiskolája van, mint értesültünk, egész iskolájával hajlandó volna 4-5 hónapi tartózkodásra a nyári szezonra Nagybányára jönni, ha itt megtalálja mindama feltételeket, amelyektől függővé teszi az ideköltözést. Annyira komoly és olyannyira fontos ez az ügy, hogy jövő számunkban hosszabb cikkben szándékozunk vele foglalkozni.” (1)

Látjuk tehát, hogy az addig Münchenben dolgozó művészek még csak foglalkoznak a városban történő időszakos letelepedés gondolatával, de már rögtön feltételeket szabnak, különböző kívánalmaik vannak. Mint majd később kiderül, a festők nem csak műtermet, de szállást, pénzt és kedvezményes vonatjegyet is szeretnének kapni a várostól pedig nem a város volt aki hívta őket, maguk jelentkeztek. E próbálkozások, így valószínűleg már az elején kudarcba fulladtak volna, ha nem lett volna az a néhány lelkes polgár, újságíró és városi vezető (a fent említett négyszög három résztvevője),  akik azonnal felkarolták az ügyet és okosan szervezkedve megkezdték az előkészítést. Abban, hogy Nagybányára esett a választás, fontos szerepe volt Réti István nagybányai születésű festőművésznek, aki később a művésztelep állandó tagja lett. Az ő jó barátja volt az a Virág Béla helyi aljárásbíró, aki a kibontakozó mozgalom motorja az első években.

 Természetszerűleg ugyancsak fontos szerep jutott a helyi és a budapesti sajtónak, amely állandó bázisul szolgálva igyekezett népszerűséget teremteni a művésztelep ügyének, illetve később beszámolókkal folyamatosan nyomon követte a telep és a szabadiskola működését.
A sajtó híradásokat azonban jól elő kellett készíteni: Virág Béla  az alábbiakat írta levelében február 7-én Réti Istvánnak.

„A kérdés tárgyalását aképpen fogjuk a nyilvánosság előtt eszközölni, hogy a mai helyi lapban megjelent egy ötsoros hír a festőiskolának a nyári időszakban N-bányára való helyezéséről, , a következő számban egy vezércikket írok e kérdésről (…). Papp Zsiga bátyám, aki formaliter lángol az eszméjért, mint tősgyökeres patrióta reflectálni fog az én cikkemre, s mikor a hivatalos talaj egészen puha lesz, kirukkolunk a síkra, s ide röpítjük a Hollósy iskoláját még e nyár folyamán” (2)

Ugyan e levélben megemlíti Virág, hogy Thurman Olivér polgármester tetszését is megnyerte a terv, így már a város vezetése is támogatni fogja a művésztelep létrejöttét. Ne felejtsük el, hogy a Hollósy által képviselt művészeti irányzat akkor a legmodernebbnek, a legprogresszívebbnek számított a kortárs magyar művészetben. Nem kis bátorság kellett tehát ahhoz, hogy a fővárosi trendekkel szembehelyezkedjen a kisváros vezetése, és a konzervatív szemlélettel szemben a modernizmus mellé álljon. Míg Nagybányán lelkendező beharangozó újságcikkek, izgatott készülődés várta az oda készülő festők csoportját, addig a millennium lázában égő Budapesten rá se hederítettek a Münchenből Nagybányára utazó és útjukat Budapesten megszakító társaságra. Pedig személyükben akkor érkezett Magyarországra Európából a „modern magyar festészet”, ők vertek hidat a lassan vége felé közeledő 19. századi és az annyi szépséggel és kínnal terhelt 20. századi művészet között. Az ezredéves évforduló reprezentatív képzőművészeti kiállítását az akkor megnyílt Műcsarnokban rendezték, amely mint intézmény ekkor még a historizáló akadémizmus erős bástyájának számított. A „hivatalos”, kanonizált művészeti irány messze esett Hollósyék művészetfelfogásától és a csoportot alkotó művészek stílusától. A kiállítás ünnepelt sztárképei Benczúr Gyula Budavár visszavétele és Munkácsy Ecce homó-ja voltak, külön kiállításon szerepelt Feszty Árpád monumentális körképe. A Budapesten átutazó, de a Műcsarnokban szintén kiállító későbbi nagybányaiak, Ferenczy Károly, Réti István, Thorma János, Glatz Oszkár, Iványi Grünwald Béla és a többiek csak eldugva, jelentéktelen helyen szerepeltek ezen a grandiózus, majd 1500 képet felvonultató seregszemlén.

Látni kell tehát, mekkora elszántság, nyitott szív és szellem kellett ahhoz, hogy a nagybányai honpolgárok, élükön a város lelkes polgármesterével Thurman Olivérrel, Hollósyék mellett tegyék le voksukat. Az ünnepelt nagy művészek helyett a friss és modern szellemet hozó fiatal, kortárs művészetet támogatva várták a csoport nyári megérkezését, talán még csak sejtve, milyen jelentőségű „kulturális városfejlesztést” hajtanak is ezzel végre. A kortárs művészet tendenciái között már akkor sem volt könnyű az eligazodás még a művészeti centrumnak számító, a folyamatokra mégiscsak rálátást biztosító Budapesten sem, nem beszélve egy vidéki kisváros ebbéli helyzetéről. A kockázat egyértelmű volt, de az elszántság és a lelkesedés is.

Érdekes, hogy sem a nagybányai sajtó cikkeiben, híradásaiban, sem a privát levelekben nem bukkan fel sem az örökös magyar szkepszis, a mindenre legyintő pesszimizmus, sem a vidékiség kisebbrendűség érzése, a szűkkeblűség. Ellenkezőleg, az írásokban a lelkesedés mindent átható víziói sejlenek fel.

„Villámsugárként cikázott át e lap legutóbbi számának újdonságai között az a szűkszavú, de nagy jelentőségű hír, hogy Hollósy Simon hazánkfia –a modern festészet egy kimagasló alakja- az egész világon ösmert müncheni festőiskoláját, az év nyári időszakára városunkba akarja áttenni.

Egy, a klasszikus Athéntől a modern Athénig terjedő nagy időt, egy darab világhistóriát világít be e röpke fény, s annak misztikus világánál tündéri fényben látom ragyogni kies városunkat, a Múzsa felkentjeinek szokatlan zajától hallom visszhangzani csendes berkeinket, s rajongó lelkesedéssel fürdöm abban a dicsőségben, amely majdan róluk reánk visszaszáll” (3)

E prófétikus jövendölést mint tudjuk az élet igazolta, Virág Béla érzelemtől átitatott szavai a mi történelmi távlatunkból nézve már cseppet sem tűnnek túlzásnak. Az emelkedett mondatokat azonban nagyon is realista, praktikus problémákat felvető gondolatok követik, ma talán egy hevenyészett gazdaságossági számításnak fognánk fel a következő okfejtést:

„Biztosan remélem azért, hogy a város,  -mint aki egyedül hivatott az igének testet adni- készséggel fogja ezt a semmiséget a mester rendelkezésére bocsátani, hiszen, ha ennél a kérdésnél az anyagi előnyökről szólni egyáltalában szükséges, az a 20-30 festő, aki a nagybányai festőiskolát minden bizonnyal fel fogja keresni, átlag 2-3000, az egész idő alatt 10-15 000 Ft-ot költ el Nagybányán s így bőségesen megtéríti a város polgárainak azt, amit a város mint testület áldozatul hoz.” (4)

A cikk írója még nem tudhatta, hogy lesznek évek, amikor bizony nem 20-30, hanem 100-200 festőnövendék és érdeklődő tölt huzamosabb időt Bányán. A lap következő számában megszólal a helyi művészeket képviselő Törökfalvi Pap Zsigmond festőművész, aki egyben a város civil lakosságának öntudatára is hivatkozik:

„Vegyük csak például a düsseldorfi festőiskolát. Valamikor egyszerű halászfalu volt Düsseldorf, mely ma 80 000 lakossal a porosz rajnatartományi kerületnek fővárosa, nem mint jelentékeny ipar- és kereskedelmi város lett nevezetessé, hanem hírnevét a festőiskolának köszönheti. (…)
Nekünk nincsenek műpártoló hercegeink, nem vagyunk megyei székhely nincsenek gazdag patríciusi családjaink: de van, mint korábban is, inteligens polgárságunk, itt honosult művelt osztálybeliek körében, mely hazafias érzelmében összetart, társadalmi téren találkozva egy irányban mozog, (…) az egyesületi erők fejlesztésével az önerejére utalt város szellemi színvonalának emelése érdekében hívja most fel a város minden lakosát és a festőiskolának életre való eszméjét pártfogásába ajánlva”. (5)

Törökfalvi szavaiból is kitűnik, hogy a kulturális alapú városfejlesztés gondolata Magyarországon legalább száz éves múltra tekint vissza, és Nagybánya történetéből következik annak megvalósíthatósága is. Düsseldorf példájára utalva lehetségesnek tart egy másféle utat, amely nem a gazdaság, hanem a kultúra fejlesztését jelöli meg a város előrehaladásának irányaként.

Nagybányán a kezdeti híradásokat bőséges sajtó követte, sokféle szempont és érdek ütközéséről olvashattak a város lakói a helyi lapokban. Ami egyértelmű volt, az a közösen elfogadott értékrend, hogy nem László Fülöpöt, Heyer Arturt, vagy Aggházi Gyulát, tehát a nem historizáló, vagy anekdotázó naturalizmus édeskés festészetét várták Nagybányára, hanem az újat kereső, sokakat még megbotránkoztató és elutasítást kiváltó fiatal művészetet. Belátták, hogy csak a művészeti progresszióra lehet alapozni a jövőt, hiszen a kilúgozott, erejét vesztett művészet olcsó és hatásvadász fogásai nem tartalmaznak kiaknázható energiát sem a jelent sem a jövőt tekintve.

Megfigyelhetjük, hogy Törökfalvi Pap Zsigmond írásában nyoma sincs a „vidéki művész” minden újtól, minden távolról jött idegen értéktől való kétségbeesett ijedtségének, amelyet oly jól ismerünk a magyar lokális kultúrákban. Ezek a helyi kultúrák, amelyek -legyen szó a művészet bármely ágáról-, szilárd, jól őrzött és megmerevedett struktúrákba zárkóztak, amelyekben „vidéki művészek” őrizték nehezen megszerzett pozícióikat, sosem voltak -és persze ma sem- képesek élő és szerves kapcsolatot tartani más kulturális, művészeti központokkal. A szolid tehetség ragaszkodása ez a szolid művészeti színvonalhoz, a szolid minőségű műalkotásokhoz és a szolid igényű megrendelőkhöz, akik rettegnek a tágabb horizonttól, a messziről jöttek újdonságaitól, a saját érték ítéletét megkérdőjelező más véleményektől.

Nagybánya példája ékesen bizonyítja, hogy a lokalitás (jelen esetben a kulturális centrumtól való földrajzi távolság, divatosabb szóval regionalitás) és az egyetemesség nem zárják ki egymást, a fizikai távolság áthidalható. Sokkal könnyebben áthidalható, mint a szemléletbeli, világlátás béli, illetve éppen a kvalitás béli különbség. A művészeti centrumoktól távolabb eső városoknak, vidékeknek, mint kulturális közösségeknek nagyjából kétféle lehetőségük volt (és valószínűleg van ma is) a kulturális önmeghatározásra:

Egy: bezárkózás a helyi konzervativizmusba, az „ugyan már, jó ez nekünk,”,  a „kicsi, de a miénk” jelszavakkal történő önértékelés, amely csak a helyi múltra, a helyben született értékekre hivatkozik. Ez nem vesz tudomást a világ más részein született eseményekről, maximum a hasonszőrű, óvatos duhajokkal hajlandó összeborulni és dicsértetni magát, fél az idegenségtől és a sokszínűségtől, a tágabb környezetben való szerepléstől és valódi megmérettetéstől. Ez a színtiszta provincializmus, a kis szemétdombokon kukorékoló kiskakasok világa.

Az önmeghatározás másik módja: a világra való nyitottság mellett az újdonságokhoz való bátor hozzáállás, szülessenek azok helyben, vagy jöjjenek kívülről, a folyamatos önvizsgálat, az egyetemes értékek elfogadása és az azokhoz való igazodás. A helyi hagyományok és értékek reális értékelése, megbecsülése, azok természetes használata, beépítése a napi cselekvésbe és jövő terveibe, szinkronban a változó korral. Praktikusan pedig folyamatos párbeszéd a kultúra minden területén a szűkebb és tágabb környezettel, aktív részvétel a nemzeti és a nemzetközi kulturális folyamatokban, a helyi művészek és szakemberek kibocsátása a világba, és a centrumokból érkező személyek és impulzusok folyamatos befogadása.

Hogyan érvényesült mindez Nagybányán a 19. és a 20. század fordulóján?  A vidékiség és megkésettség, a „nekünk ennyi jutott” örökös felemlegetése helyett a progresszió támogatásával, egészséges, magabiztos határozottsággal. Pedig helyi művészek és a város vezetése úgy fogadták a messziről jötteket, hogy nem volt „rajtuk a főváros pecsétje”, sőt, Budapestet megkerülve és figyelmen kívül hagyva, közvetlenül Münchennel, majd később Párizzsal léptek kapcsolatba művészeiken keresztül. Ez a spontán és informális kapcsolódás az európai művészeti centrumokhoz semmi mással nem volt -és ma sem lenne- pótolható. A személyes momentum, az élmények azonnali, friss átadása, a gátlások nélküli szabad létben megnyilvánuló kétlakiság volt a garancia arra, hogy a nagybányai kolónia újra és újra vérátömlesztéssel felérő impulzusokat kapjon a külvilágtól. A Nagybányán letelepedő művészek a későbbi évtizedekben –mai szemmel nézve- meglepő, sőt megdöbbentő rugalmassággal közlekedtek Budapest, Nagybánya, München és Párizs között, pedig még Budapestről is több, mint 23 órás vonatozás várt a Bányára utazókra. A művészek kötetünkben publikált leveleiből nyomon követhetjük mikor merre utaztak, hol mennyi időt töltöttek, mobilitásukat talán még egy ma már repülővel cikázó salesmanager is megirigyelhetné. Jellemző momentum, hogy a modern magyar festészet egyik legfontosabb, talán nem is kellően méltányolt pillanata (még ha többen szeretnék ezt tőle elorozni) Nagybányához kötődik. Nagybánya volt híd Párizs és Budapest között, amikor Czóbel Béla 1906-ban hazahozza és bemutatja vadonatúj, fauve-s kollekcióját egy nagybányai műteremben, mely tett teljesen új irányt szab a magyar festészetben. Micsoda ritka pillanat ez az újkori magyarországi kultúra történetében, amikor is nem Budapest a centrum, hanem egy vidéki város, ha csak egy pillanatra is.

A spontánul verbuválódott szervezők és segítőik a fentiek ellenére, illetve azok mellett nagyon hamar felismerték, hogy a fővárosi sajtó figyelmének fölkeltése elengedhetetlen feladat a siker érdekében. A jó „sajtómunka” eredményeként a Pesti Napló, a Budapesti Hírlap, és az Új Idők már jóval a művészek megérkezése előtt, az események kezdeti szakaszában bekapcsolódnak híradók kórusába, de egy év múlva már nem akadt sajtótermék a fővárosban, mely ne közölt volna rendszeresen híreket a nagybányaiak kiállításairól.  A művészek megnyerték ügyüknek Lyka Károlyt az 1902-ben induló Művészet című folyóirat későbbi főszerkesztőjét, aki az első hónapoktól kezdve rendre beszámolt a Nagybányán történtekről, majd hosszú elemzésekben méltatta a helyben és később már Budapesten rendezett kiállításaikat. 

A művésztelep nagybányai befogadása és támogatása a kulturális innováció egy korai példája. Nem soroljuk most fel, csak jelzésszerűen említjük, hány helyről, Európa és a világ mely részeiről érkeztek festők a kis városkába: Berlinből, Bécsből, Kalkuttából, Frankfurtból, Münchenből, Bázelből, Varsóból, Kijevből, Drezdából, Andalúziából, stb. Elképzelhetjük, micsoda pezsgést, színt és életet hoztak ezek a művészek a kis bányavárosba, amelynek lakossága nem félelemmel és idegenkedéssel, de nagy nagy lelkesedéssel fogadta őket.

„Nagybánya verőfényes, derűs reggel fogadta azt a kedves bohém karavánt, mely csütörtökön délelőtt városunkat váratlanul, de mégis régen várva meglepte. A távoli idegenből, a szélrózsa minden irányából a tavaszi napfénnyel együtt jöttek a magyar Barbizonba  müncheni vendégeink. (…) Summa summarum hatvan művész keze fog hozzá Nagybánya természetének megfestéséhez. A német, orosz, amerikai, spanyol, török és magyarokból álló érdekes bohémtelep még csütörtökön este tartotta meg az úri kaszinó éttermében kedélyes ismerkedési estélyét. (…) Érezze jól magát az internacionális művészvilág nemzeti trikolórunk égisze alatt és a magyar Barbizon idilli helyein.”(6) számol be a vendégek megérkezéséről a Nagybánya és Vidéke.

A város izgatott készülődését jelzi az a levél, melyet Virág Béla írt Réti Istvánhoz és amelyben a szállásadókat veszi számba egy hosszú listában, mert elegendő kereskedelmi vendéglátóhely híján magánházak kell fogadják a művészeket. Ebből megtudjuk, hogy Löwy Gyula mozdonyvezetőnél két szoba áll rendelkezésre, ágyneművel 12 Ft, de Freidsz Antalnénál a szállás délben négy, este egy tál étellel (étlap szerint) 20 Ft-ért kapható. A lista terebélyes és azt jelzi, hogy a felkészült városlakók gazdasági lehetőséget láttak a művésztelep létrejöttében. Nem véletlenül, hiszen néhány év múltán a tavasztól őszig terjedő időszakban általában 150- 200 festőnövendék tölt heteket, hónapokat a városban, nem beszélve az akkor már folyamatosan ott lakó, letelepedett művészekről, amely már komoly tétel volt a tízezres lélekszámú kisváros gazdaságában. Felvirágzik a vendéglátás, a századfordulóra kisebb fogadók nyílnak, a Veresvíz nevű utca kis bányászházaiban lakók szinte már csak a művész szállásokból élnek, majd a város felépíti és 1910-ben átadják az újjáépített Szent István Szállót, amelyben üzlethelyiségek, egy vendéglő és a Lendvay Színház is helyet kap.

A vendégek ottléte felébreszti a városlakók hiúságát, vagy az igényszint emelkedik igen gyorsan, mindenesetre rögtön a telep megnyitása után sajtókritika illeti a városi közvilágítást.

„A Hollósy iskola tagjai ugyanis többnyire mindnyájan a ligetben és a Veresvítzen telepedtek le, ott fogadtak lakást. És ezen a területen éppen egyetlen egy lámpa sincsen. A nagyvárosi élet fénye után ez az egyiptomi sötétség bizony nagyon ijesztő lehet. S mivel 3-4 lámpa miatt csak nem fogjuk engedni, hogy a művésziskola itt hagyjon minket a faképnél, azért hát arra kérjük a várost, hogy ne sajnáljon a ligeti útra és a Versvízre néhány lámpát rendszeresíteni, az olajat, maradék festékekből szívesen szolgáltatják hozzá maguk a művészek.”(7)

Látható tehát, hogy a külföldi művészek, mint egy távoli kultúra követei, azonnali és közvetlen hatást gyakoroltak művésztelepnek helyt adó városka életére. A gazdasági fellendülés mikro és makroszinten is megindult. Az egyéni szállásadók mellett fellendült az asztalosok, keretezők, a szabók, cipészek, kalaposok és a kereskedők forgalma, nem beszélve az éttermekről, a később híres gyűjtőkké vált cukrászokról, de a város, mint beruházó is nagyobb volumenű építkezésekbe fogott. Az István Szálló mellett a századforduló után megépülnek a művésztelep nagyszabású műteremházai és új lendületet kapnak az infrastrukturális fejlesztések is. A viszonylag korán kiharcolt, állandó kormányzati támogatás, amely 1897-ben még csak 2000 Ft volt, és évről évre emelkedik, szintén a városban lett elköltve. A telep, majd később az egyre jelentősebbé váló festőiskola évről évre emelkedő létszáma nem csak az intenzívebb helyi gazdasági fejlődést biztosította, de hihetetlen mértékben megemelkedett a város ismertsége is ország-világ szerte. Az elkövetkező néhány év egy igazi sikertörténet, amelynek egyértelmű mozgatója és fő motívuma a kortárs képzőművészet. A nagybányaiak berobbanása a magyar képzőművészet állóvizébe igazi forradalmi esemény volt, hiszen a kezdeti mellőzöttség, majd az első értetlen és visszautasító kritikák után szinte mindent elsöpört az egyöntetű az elismerés.

A nagybányaiak első együttes bemutatkozására Budapesten 1897 telén került sor. A döntő fordulatot jól jelzi, hogy a kiállítást maga Wlasics Gyula kultuszminiszter nyitotta meg. Az alig másfél éve hazatért, és a millennium forgatagából csendben Nagybányára távozó művészek immár nemcsak a szellemi élet elismerését fogadhatják, de hivatalos művészettámogatásban is részesültek. A sikert talán mi sem jelzi jobban, minthogy a viccaplok is oldalakat szántak a nagybányai festőknek, de talán még inkább, az az újságcikk, amely az akkor még ismeretlen know how, a nagybányai márkajegy védelmére hívja fel a figyelmet:

Csalás a nagybányai festők nevével. Az ország egyes vidékeit valósággal elárasztják Cs. Budapesti műkereskedő ügynökei, kik olajfestményű képekkel házalnak, melyet a nagybányai festőiskola növendékei  képei gyanánt kínálgatnak. Az élelmes műkereskedő a nagybányai festőiskola jó hírnevét használja fel arra, hogy minél jobb üzleteket köthessen. De pünkösdi királyságának csakhamar vége szakadt, mert a nagybányai festőművészek megtették a kellő lépéseket arra, hogy a festőiskola nevével való visszaélés megtoroltassék.” (8)

A dátum: 1903, decembere.

A művésztelep és szabadiskola sok évtizedes, részben máig tartó története során átesett számos válságon, szervezeti problémák és személyes torzsalkodások nehezítették működését. Trianon után elszakíttatott Magyarországtól, két világháború és a fasizmus tizedelte tagjait, ám a Város mindvégig kitartott művészei, és a művészek városuk mellett. Tették ezt annak ellenére, hogy a román kultúrpolitika  számára Nagybánya mindig csak egy mellékes vidéki művészeti központ maradt. A város megtartó ereje működött a nehéz időkben is, sok olyan, nem bányai, vagy erdélyi születésű művész maradt ott egy egész életre, akik Trianon után inkább vállalták az ország váltást, minthogy elhagyják Nagybányát és a művésztelepet.

Ez a ragaszkodás a művészek részéről nem volt véletlen. Egyetlen magyar művésztelep, egyetlen magyar város sem ápolta művészeit oly odaadással, mint Nagybánya. A művészet olyan társadalmasítása történt meg ebben a városban, amely a legelszántabb utópiákat is messze felülmúlta. Talán még ma, a telep megalakulása után 110 évvel sincs olyan lakója a mára hússzorosára duzzadt városnak, aki ne érezné sajátjának e hagyományokat és ne lenne közvetlen kapcsolata valamely módon a művészettel. Nagybányán nem kellett gazdag polgárnak lenni a festmények birtoklásához, hiszen a bevett szokás szerint gyakran azzal rendezték adósságaikat a művészek. Az 1900-as évek elejétől a kép általános fizető eszköz lett a városban. Amellett, hogy minden lakásban festmény függött a falon, elképesztő tény volt, hogy a giccs, mint olyan, amely minden más városban a elérhette a 70-80 százalékot is, egyszerűen kiszorult Nagybányáról. Gondoljuk el mennyi energiát kéne ma befektetni ilyen eredmények eléréséhez.

E rövid dolgozat kereteit, az Önök türelmét és a számomra szabott időt is messze meghaladná a város és művésztelepe kapcsolatának bővebben részletezése, akár csak az első évtizedekben is. Az mindenesetre elmondható, hogy a 20. század első felében gazdasági tényezőként is fontos szerep jutott az 1896-ban megkezdett kulturális programnak, az az óriási mértékű kulturális akkumláció pedig, amely tárgyi és tudati szinten történt a városban, hatásaiban valószínűleg felbecsülhetetlen.

Előadásom elejére visszautalva föltehetjük a kérdést: milyen tanulsággal szolgál Nagybánya példája jelen korunkra tekintve? Nézetem szerint e röviden ismertetett történet legfőbb üzenete, hogy a kulturális alapú fejlesztés nem elsősorban a beruházásokra, hanem az emberre kell irányuljon. Nagybánya  városa a művészek befogadásával és letelepítésével indított el olyan folyamatokat, melyek kevés anyagi ráfordítás mellett is képesek voltak nagy változásokat előidézni. A föntebb említett Törökfalvi Pap Zsigmondot idézve, „az egyesületi erők fejlesztésével az önerejére utalt város szellemi színvonalának emelése” lehet az a cél és egyben technika, amely hosszú távon valódi kulturális értékek megteremtését teszi lehetővé.


1. (A nagybányai művészet és művésztelep a magyar sajtóban 1896-1909, MissionArt Galéria, Miskolc, 1996, 9. o.)
2. (Válogatás a nagybányai művészek leveleiből 1893-1944, MissionArt Galéria, Miskolc, 1997. 18. o.)
3. (A nagybányai művészet és művésztelep a magyar sajtóban 1896-1909, MissionArt Galéria, Miskolc, 1996, 9. o.)
4. U. o.
5. I. n. 12 .o.
6. U.o. 33. o.
7. U.o. 34. o.

Székfoglaló előadásként elhangzott a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia Miskolci Területi Csoportjának nyilvános közgyűlésén, a Magyar Tudományos Akadémia Miskolci Akadémiai Bizottsága székházában, Miskolcon, 2007. március 30-án.